Szolgálat 51. (1981)

Tanulmányok - Guy Bédouelle: Az újkor egyháza

hivatásában találjuk meg; e szerzet tagjai a keresztény irodalmi kincsek újrakiadásán munkálkodtak, mint egy Mabillon tette egész életén át. De a korra inkább a nagyszerű stílus, illetőleg bizonyos szónoki hév jellemző. Megtaláljuk ennek nyomait a trappisták reformálásában, amely akkora követelményeket támasztott, hogy híján maradt a józan megkülönböztetésnek; s jól jelképezi egy Massillon vagy Bourdaloue nagyarányú, klasszikus prédikációinak élvezete. Leghíresebb képviselője Bossuet.

Különben a XVII. századi egyház történetét úgy is meg lehetne írni, hogy középpontjának a meaux-i püspök jelentős és félelmetes egyéniségét vesszük. Mert Bossuet-t megtaláljuk a század második felének minden vitájában: az Egyháznak ez az embere fáradhatatlan üldözője volt az eretnekségeknek, mint Fénelon és Richard Simon a maguk kárán megtanulták. Bossuet, hivatalos prédikátor, a mérsékelt gallikanizmus híve, egészen odáig megy, hogy lelkesítő és megtévesztő levelezést tart fenn a kor egyik legnagyobb szellemével, Leib- niz-cel, arra a végkövetkeztetésre jutva: igazából nem lehetséges az ökumenikus párbeszéd.

A reformáció kereszténysége ugyanis a dordrechti szinódus tanbeli meg- keményedése után folytatta útját, s bizonyos skolasztikus teológiával látta el magát. Angliában a puritán kálvinizmus szélső ága jut hatalomra Cromwellel, várva az intézményes monarchia bekövetkezését a protestáns Orániai Vilmos égisze alatt. A reformációs szellem mint külső ellenség Franciaországban nemcsak a hitet, hanem az államot is veszélyezteti. A republikánus és protestáns Hollandiából jönnek ezek az indexen lévő könyvecskék és könyvek. Új, modern szellemet követítenek, amelynek egyik Rómától elítélt előfutára Galilei, és leghíresebb példája a század végén a szabadgondolkodás és sértett protestantizmusa között ingadozó Pierre Bayle.

XIV. Lajos uralkodásának utolsó felében csakugyan megvalósul a hosszú ideje készítgetett nagy terv: visszavonják a nantes-i ediktumot, amely idáig megtűrte a birodalomban a protestánsok jelenlétét és istentiszteleteit. Bár az energikus és intelligens protestáns alattvalók emigrációval fenyegetőztek és ezt hamarosan meg is valósították, bár a Cévennek vidékén vallási és polgárháború tört ki, a korabeli Európának ez a figyelemreméltó kivétele: a vallási türelem tűrhetetlenné vált az abszolút monarchia számára. Különben úgy látszik, hogy a vénülő század mindinkább megmerevedik; igaz, egészen más környezetben, de ugyanezt a türelmetlenséget találjuk meg az orosz ortodoxiában is; ezzel sújtják a hitüket hagyományos szertartásaikban kifejező „óhilűeket".

A XVIII. század, legalábbis eszmetörténetileg, XIV. Lajos halálával kezdődik. A régensség, amely XV. Lajos kiskorúsága idején Franciaországot kormányozza, már más szellemről tanúskodik. Európa újra fölfedezi az Észt, és azt dicsőíti, majd a francia forradalom idején istenné próbálja avatni. Mindenütt elterjed az ész világossága, de a deizmus nem azonos a kinyilatkoztatással; aki elismeri a mindenség Nagy Építőmesterét, az nem Ábrahám, Izsák és Jákob Is41