Szolgálat 51. (1981)
Tanulmányok - Hans Urs von Balthasar: Az Egyház mint Krisztus jelenléte
Felhasznált irodalom: Jedin, Hubert. Einleitung in die Kirchengeschichte. Handbuch der Kirchengeschichte. I. kötet, Freiburg 1962, 1—55. o. Kirchengeschiohte heute. Geschichtswissenschaft oder Theologie? Trier 1970. Gyűjteményes kötet, kiadta Kottje Raymund. Szerzők: Brox Norbert, Iserloh Erwin, Jedin Hubert, Lutz Heinrich és Stockmeier Peter. Semmarium 25, n. s. 13 (1973). A folyóirat különszáma az egyháztörténelemröl. Közreműködők pl.: Congar Yves, Daniélou Card. Jean, Jedin Hubert, Loew Jacques stb. Schatz, Klaus S. J. Ist Kirchengeschichte Theologie? Theologie und Philosophie 55 (1980) 481—513. o. Hans Urs von Balthasar AZ EGYHÁZ MINT KRISZTUS JELENLÉTE Kezdjük egy naív gondolkodási kísérlettel. Helyezkedjünk bele Jézus gondolataiba, amikor tanítványai között járt-kelt, és előre látta hamaros halálát, ö nemcsak egynéhány kiváltságosért jött a világra, hanem ugyanúgy a következő nemzedékekért is. És ezek számára nemcsak halvány emlékként kellett fennmaradnia, mint mindinkább a múlt ködébe elmerülő alak: élő jelenlét akart köztük lenni, ha lehet, még élőbb, mint most a körülvevőknek, akik olyan keveset értettek meg végső szándékaiból. Adhatott velük az útra végrendeletszerű szavakat: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket“; „aki közü- letek a legnagyobb, az legyen a legkisebb", és hasonlókat. De mennyi ideig maradna elevenen közöttük az ilyen tanítások emléke? Emberi tulajdonságaik hamarosan győzedelmeskednének isteni útmutatásai felett — hiszen ezek nincsenek ínyére az ember túlságosan emberi részének, — és fátylat vetnének jelenlétére. Tehetne többet is: beléjük önthetné szellemét, lelke mélyét, hogy halála után végre megértsék, ki volt ő és mit tett. Tudta, hogy ehhez előbb a halálban ki kell lehelnie lelkét, hogy a halálon túlról bensőségesen beléjük lehelhesse, tüzesen rájuk lelküldhesse Lelkét. Ezért mondja nekik: „Jó nektek, hogy én elmegyek; mert ha nem megyek el, a Vigasztaló (a Lélek) nem jön el hozzátok, ha azonban elmegyek, elküldöm hozzátok“, „ő az enyémből vesz, és hirdeti nektek.“ De elég-e ez minden időkön át? Nem lesz-e ez az isteni Lélek túlságosan isteni, szellemi ahhoz, hogy a kései, sokkal későbbi utódokban nemcsak fenntartsa az eleven emlékezést egykor-élt önmagára, hanem valóságos jelenlétét is lehetővé tegye köztük? Hisz végül is kevesen vannak, és feltámadása után a szélrózsa minden irányába széjjelszórja ezeket a keveseket: „Menjetek és tanítsatok minden népet.“ Hogyan merészelheti hozzáfűzni: „íme én veletek vagyok a világ végéig"? 10
