Szolgálat 50. (1981)
Mihályi Gilbert: A hivő szerepe a homília hatékonyságának előmozdításában
egyike pedig éppen az, ami e témánkkal kapcsolatosan is központi fontosságú, hogy ti. megtanítsuk, rávezessük híveinket a Krisztus-tanítványságra és annak élésére. Jézus tanítványa pedig egyszerűen az, aki komolyan veszi keresztségi fogadalmát, illetve elkötelezettségét, s új emberként igyekszik napról napra minden erejével Jézust követni „amíg csak Krisztus ki nem alakul bennük“ (Gál 4,19). Ez azonban csak úgy megy, ha egyre jobban megismerjük Jézust, főleg a Szentírásból, az Egyház tanításából, a szentek megéléséből, a liturgiában való bensőséges és cselekvő részvételből, imaéletünkből, illetve a Vele való személyes találkozásaink élményeiből. Vagyis a keresztény lelkiség művelése önmagunkban és híveinkben a legfontosabb feladat. Ez az, amit a legszükségesebb egyházi teendőnek jelentett ki nemrégen Rombert Weakland, a bencések volt egyetemes főapátja, jelenleg Milwaukee érseke és az amerikai Püspöki Kar Liturgikus Bizottságának az elnöke. A keresztény lelkiség művelésével törődő hivő ugyanis szert tesz arra a képességre, hogy megélje az Isten gyermekséget. Mint ahogy Jézus is egész életén át Isten Fiúságát valósította meg. Folytonosan figyelt az Atyára, kereste, fürkészte szent akaratát s annak hűséges megélésében tényleg így hívhatta Öt: „Atyám“! Hasonlóan a Krisztus-tanítvány keresztény lelkiségének erejében képes felülemelkedni önmagán, egyéni ízlésén és önző nézetein, hogy felismerje az Atya akaratát élete minden helyzetében, s hogy ahhoz igazodhassék, és így Jézusban, az igazi Fiúban igazi fiúként ő is így hívhassa az Urat: „Atyám“! A keresztség szentségében, amely a Jézus-tanítványság kezdete, ezért visz- sza kellene állítani nemcsak az ún. Effeta szertartást, azaz nemcsak a száj megérintését, hanem a fülét is. E kettő ugyanis alapvető és beszédes szimbóluma, szent jele a Krisztus-tanítványságnak, mert amit megvallunk és élünk, azt előbb hallgatással, meghallgatással befogadjuk: „A hit meghallgatásból származik“ (Róm 10,17). A régi időkben otthon nem minden ok nélkül hívta a prédikáló pap híveit „kedves hallgatóim“-nak! Az Egyház liturgikus reformjának mai rendje csak a missziós területeken engedi meg, hogy a hívek homíliázzanak, illetve ott, ahol nincsen pap. „A liturgia az Egyház egész közösségére tartozik“, állapítja meg a liturgikus konsti- túció, „de egyes tagjai azt különféle módon, szent rendjeik és szerepük különbözősége és részvételük foka szerint végzik. A liturgikus ünneplésben minden résztvevő csakis a saját szerepét tölti be, illetve mindazt teszi, amit a dolgok természete és a liturgikus szabályok megkívánnak tőle“ (26,28). Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a híveknek nincs befolyása a homília alakítására. Már maga az a tény, hogy a liturgikus megújulás következményeként minden jól szervezett nagyobb plébánián többek között liturgikus bizottság is működik, - de egyházközségi tanács mindenképpen —, mutatja, hogy a híveknek igenis van szerepük plébániájuk liturgiájának s így a homíliár- nak is az alakítására, hogy a lelkipásztor minél hatékonyabban tudja meghir61
