Szolgálat 50. (1981)

Farkasfalvy Dénes: A beviárium himnuszai magyar fordításban

9) Három himnusz a IX. századból a) Adventi himnusz vecsernyére

Egyik legszebb adventi himnuszunk: összekapcsolja Krisztus első eljövetelét a megtestesülésben (2. és 3. vsz.) és a második eljövetelt az utolsó ítéletkor (4—5. vsz.). Szép a 3. versszak szimbolikája, amely az est éjbe hajlását a bűntől beteg világ dekadenciájához hasonlítja („vergente mundi vespere*), majd utána nyomban a 18. zsoltárt idézi („sicut sponsus de thalamo“), amely a felkelő napot (Krisztus jövetelének jelképét) jeleníti meg.

Hangsúlyos verselésű, rögtön az első sor szabálytalanul indul („Conditor alme si- derum“): az első szótag hosszú és hangsúlyos, a második hangsúlytalan és rövid. Ezt a formai szabadságot mi is követtük. Az adventi vasárnapok vecsernyéjében használjuk.

Csillagok teremtő Ura, hitünk örök fénysugara, világmegváltó Krisztusunk, hallgasd meg esdeklő szavunk.

Mert irgalomra indított a halálthozó pusztulás, megváltást hoztál: a beteg, bűnös világnak gyógyulást.

A világ fáradt esteién, mint nászteremből vőlegény, elhagytad áldott Szűzanyád méhének tiszta templomát.

Erőd és hatalmad előtt térdre borulnak mindenek, az égiek s a földiek készséggel hódolnak neked.

Szent Urunk, hittel kér imánk, ki egykor ítélőnk leszel, ne érhessen minket soha az álnok ellenség nyila.

Krisztus, legkegyesebb Király, dicsérünk téged és Atyád, s a Lelket, a Vigasztalót most és örök időkön át. Ámen.

b) Húsvéti himnusz Laudesre

Ez a rövid himnusz a szerkesztés remeke. Az első versszaik a feltámadás kozmikus visszhangját érzékelteti a középkori világkép jól ismert hármas színpadán: ég — föld — pokol. A következő a három színpadon jeleníti meg a húsvéti eseményt. A poklokra leszálló Krisztus kiszibadítja a halál foglyait (2. vsz.), a földön a sír kinyílik, és Krisztus győztesen előlép (3. vsz.), s ezután a föld egyesül az égi angyalok örömével (4. vsz.). Kettős doxológiája azonos a fentebb közölt húsvéti himnuszéval, ezért itt nem ismételjük meg.

Már ég a hajnal bíbora, felzúg a mennyek himnusza, ujjongva zeng a föld dala, üvölt az alvilág jaja.

Mert ö, a hatalmas király, halál gőgjét megtörve már, a poklokon lábbal tapos, s kimenti láncos rabjait.

Akit sírjába zárt a kő, s vigyázott zordon őriző, a sziklasírból fényesen, győztes pompával lép elő.

Elnémultak a sóhajok, pokolból feltörő jajok, angyal kiált — fényben ragyog -, így szól: az Úr feltámadott.

43