Szolgálat 50. (1981)

Babos István: Isten „megtapasztalása“ a mai világban?

ség megszabadult az anyag nyomasztó, lenyűgöző súlyától. Független lett nemcsak a természettől, hanem elérte azt a pontot, hogy meg tudja változtatni önmagát, saját természetét. Az előbbi korban minden kis győzelem a természet fölött óriási vívmánynak tűnt, és úgy tetszett, hogy csak javára van az embernek. Ma a helyzet megváltozott. A fent röviden említett példákból látjuk, hogy a haladás magában hordja a rombolás sejtjeit.

Mennyiben változtatta meg a fejlődés és az azt követő függetlenség az ember Istenhez való viszonyát? Mint a gyermek esetében, itt sem tagadja meg vagy semmisíti meg a függetlenség az Istentől való függést. Tény az, hogy az ember meg tudja magyarázni a világegyetem keletkezését. Egy—két millió év tévedéssel ki tudja számítani, mikor is történt az a robbanás, ami a világegyetem kialakulásának kezdetét jelentette. De mint régebben, most sem tudja a tudomány megmagyarázni, mi is volt a helyzet a robbanás előtti pillanatban, és azt sem tudja, ki idézte elő ilyen ügyesen a robbanást, hogy az nem romboló hatású volt, hanem pozitív fejlődéshez vezetett. Amikor ehhez a ponthoz érünk, akkor nem a hit és tudomány áll egymással szemben — bármennyire szeretnék is a tudomány egyes képviselői így beállítani —, hanem egyik elmélet a másikkal, egyik fajta hit a másikkal. A nemhivő úgy véli, hogy nincs semmi a tapasztalható világon kívül (ami nyilvánvalóan nem tudományos következtetés), a hivő ember, mint fentebb említettük, föltételezi a rend mögött a rendezőt. Hivő és nemhivő elismeri, hogy az ember független lett; de a hivő ennek ellenére úgy véli, hogy a függetlenségét elért ember sem szakította meg kapcsolatát Istennel, hanem a kapcsolat új formát öltött épp az embernél tapasztalt változások következtében. Következő kérdésünk tehát: a hit szerepe és tárgyának, Istennek megtapasztalása a mai ember életében.

Annak ellenére, hogy a mai ember megcsodálja fölfedezését és erejét, több alkalommal felmerül az a kérdés, hogy milyen irányba fejlődik a világ, mi az ember helye és célja a világegyetemben, mi az értelme az egyéni és közösségi törekvéseknek, mi a végső célja az egész teremtésnek és benne az embernek. (GS 3)

Az ember megtanulta, hogyan építsen, és hogyan alakítsa át környezetét és önmagát. Ez a technológiai tudás nem ad neki irányt, nem jelzi, mert nem is tudja jelezni, hogy mi jó és mi rossz neki. Tudjuk, hogyan kell építeni, csak azt nem tudjuk, hogy mihez fogjunk, és ha egyszer valamihez hozzáfogtunk, soha nem tudjuk, merre fog vezetni, és hogyan fogja megváltoztatni életünket. Ki vagy mi határozza meg az ember életének a célját? Az ezen a téren tapasztalt bizonytalanság sokaknál lázadássá válik. Úgy érzik, hogy idedobta őket a sors, s ezzel nincsenek megelégedve. Ennek ellenére emberi módon akarnak élni, és nem adják föl a küzdelmet. Igen kevés ma azoknak a száma, akik teljesen és mindenestül a túlvilág felé fordítják figyelmüket. Hívők és nemhivők megegyeznek abban, hogy ezen a földön dől el a sorsuk. A két csoport közötti vita tárgya nem valami földöntúli lény léte vagy nemléte, hanem ennek a földi életnek és az itt kifejtett küzdelemnek a célja és értelme. A nemhivő ezt a világot építi, és ezt fogadja el valónak. A hivő ugyanezt építi azjzal a különbséggel, hogy ezt építve készül a boldog Isten-látásra.4

20