Szolgálat 50. (1981)

Babos István: Isten „megtapasztalása“ a mai világban?

általán: hiányoznék az Isten, akiről a keresztények azt állították, hogy a világ Ura és a mi mennyei Atyánk?

Kétségtelen, hogy sokakat az Isten „haragja“ tart vissza attól, hogy másoknak ártsanak, és az Isten jutalmazó keze sarkall arra, hogy becsületesen dolgozzanak. A nemhivők megteszik ugyanezt nem Isten iránti ragaszkodásból, hanem embertársaik iránti szeretetből. Úgyannyira, hogy Karl Rahner névtelen (anonim) keresztényeknek hívja mindazokat, „akik az emberi életet komolyan véve az igazság és szeretet megvalósítására törekszenek“.2

Úgy látszik, hogy még a hívők életében is egyre inkább kiszorul a központból az Isten, legalább is nem szerepel oly gyakran és régi formájában: mint az ember fogyatékosságait kiegészítő, őt segítő és fönntartó Gondviselő. A hívők és nem hívők figyelme egyaránt az ember és az evilág felé fordul, és amint láttuk, nem hiányzik nekik nagyon az Isten. Valóban elfordult az ember az Istentől?

Ha Isten valóban az, akinek mondják: mindeneket alkotó és fenntartó Valaki, akkor ő nem változott azzal, hogy a világ, amit teremtett, megy tovább, öt nem érinti semmi változás (Zsolt 90,2). Az ember viszont nem örök, sem nem változatlan, hanem fejlődik, s kora szemüvegén át látja a világot és annak alkotóját. Ezért a „hit“ elválaszthatatlan az időtől, és mindig a korra jellemző köntösben jelenik meg.

Hogyan jelent meg az Istenben való hit régebben, és mi a mai köntöse? Az 1800. évet vesszük határmezsgyének, ami elválasztja a régi filozófiai gondolkodást a modern tudományos-technikai gondolkodástól, és összehasonlítjuk a hit régi és újabb formáját, hogy világosabban lássuk az embernek Istenhez való viszonyát.

A biológiában alkalmazott, egyesek szerint vitatott értékű elvet: „Az egyed fejlődése megismétli a faj fejlődését“ nem mint tudományos elvet vesszük, hanem egyszerűen szemléltetésre használjuk. Ha a csecsemő ki tudná fejezni magát, nemcsak sírással, hanem érthető beszédben, érdekes megjegyzéseket hallanánk tőle édesanyjáról, amikor az megvárakoztatja, és nem adja neki a forró táplálékot, vagy nem ringatja kedvére. Egészen más hangon szólna édesanyja mosolyáról és szolgálatairól, amelyek életét kényelmessé teszik. A csecsemő haragja és öröme, minden mozdulata szüleire, főleg édesanyjára irányul, mert ösztönszerűen, ha tudatosan nem is, érzi és tapasztalja, hogy mindenben tőle függ. Az anya és a szülői ház ad neki biztonságot.

Amint a gyermek növekszik, egyre jobban függetleníti magát a szülőktől. Eleinte ez sok bizonytalansággal jár, mert elveszíti a fent említett biztonságot, mielőtt megszerezné a teljes függetlenséget. (Gondoljunk a kamaszkor problémáira.) A felnőtt korban sem szűnik meg ugyanazoknak a szülőknek a gyermeke lenni, annak ellenére, hogy független lett tőlük. Függetlensége teszi lehetővé, hogy elismerje szülei jóságát, és most már tőlük függetlenül, de velük MINT TÁRSAKKAL együttműködve formálja jövőjét.

Az emberiség fejlődésében és Istenhez való viszonyában hasonló helyzetet találunk. Minél régebbre megyünk az emberiség történetében, annál világosabb,

18