Szolgálat 50. (1981)
András Imre: A modern egyházközség élő közösségek társulása
ségi formák, a pasztoráció) hatástalanná lett, elkorszerűtlenedett, a társadalom életének peremére került. Sokan csalódottan hátat fordítottak neki. Ez volt a háttér, amely előtt a II. vatikáni zsinat atyái újrafogalmazták az Egyházat és abban a hívők közösségét, mint Isten népét. Az „Isten népe“ meghatározás elutasítja a múzeumba vonulás rémét, lehetőségét, de még a sekrestyébe vonulást is, mert azt fejezi ki, hogy az Egyház mindig ott van — és csak ott létezhet —, ahol Isten népe vándorol. Isten népe mindenkori igényéhez igazodik három életfunkciója: az igehirdetés, a liturgia és a diakonia. Mindazokat, akiket ez a távlat nem elégít ki, akik csalódottan szemlélik a fejleményeket és sajnálják az Egyház térvesztését, meg kell vigasztalnunk: Az Egyház ma is történelmének hagyományos útját járja. De ez az út nem mindig — sőt leggyakrabban nem jelentett általános elfogadást, folyamatos fejlődést, törésmentességet. Elég erre két példát említeni. Az evangéliumi elvek már az első közösséget, a jeruzsálemi híveket hozzásegítették - a legmagasabb fokon - egy új társadalom alapjainak lerakásához: mindenki az imádságnak élt, önként vagyonközösséget alkottak, és a szegényeket szolgálva várták az Úr eljövetelét. De a Gondviselés terve nem volt ennek a közösségnek a társadalmi intézményesülése, ami abból látszik, hogy szétszórta őket a külső üldözés, szórványba kerültek — kovásznak. Az egyház történetének volt egy olyan korszaka, amikor a közélet és az egyházi élet teljesen megfeleltek egymásnak: a középkor. A gótika, vagy a gregorián ének ma is szemléletesen tanúsítja, milyen magasztos gyümölcsöket termett az evilág és a túlvilág harmóniája a kultúra történetében, milyen ritka perce volt ez az idő az anyagban kifejeződő szellemnek. A középkor végét — jellemző módon — az akkori világ kitárulásától, Amerika felfedezésétől számítjuk. Ekkor szakadt vége az egyetemesség elérése illúziójának. Az Egyház elvesztette a keresztény világ törvényhozójának szerepét, újra a kovász feladatát kapta. Kezdetét vette a missziós munka. Ugyanakkor a hagyományos keresztény országokban teret vesztett (reneszánsz, humanizmus), sőt a reformációval súlyos belső megoszlás érte. A kitáruló világgal szemben az Egyház ismét szórványba került. A példákat lehetne folytatni. A társadalmi szerephez jutó, majd a társadalom fejlődése során diaszpórába kerülő Egyház sorsa ismételten előfordult a történelemben, s a velejáró krízisek ellenére is segített megvalósítani a küldetést: Menjetek az egész világra ... Nem szabad azt gondolnunk, hogy az eddigi történelmi szétszóródásokat az Egyház csak kedvező körülmények miatt, vagy szerencsével tudta túlélni — ma azonban semmi remény az ilyen fordulatra. Nem szabad azt hinnünk, hogy a mostani hivősereg tragikus nemzedék, az Egyház végső felbomlásának, a társadalom peremére kerülésnek, a forgalomból való kivonásnak szenvedő alanya. Nem igaz az, hogy ma hívőnek lenni, de még inkább az életet az Egyház szolgálatába állítani zsákutcába kerülés, s az, aki életével akar valamit kezdeni, a- nak értelmet adni, jobb, ha más eszmények után néz. Ezeknél a gondolatoknál 12
