Szolgálat 49. (1981)
Tanulmányok - Albert István: Schütz Antal, ahogyan én láttam
Külön színfoltot jelentettek tanári munkásságában azok az előadások amelyeket 1930-től kezdve az összes karok hallgatóinak tartott. Ezek a „publicum“ nevet kapták. Az egyetem hatalmas kupolacsarnoka kicsinynek bizonyult a nagyszámú hallgatóság befogadására. A könyvalakban is megjelent előadások közül többet idegen nyelvre is lefordítottak. Az író Schütz. Tanári munkásságának szerves része, annak mintegy kiegészítője tudományos írói tevékenysége. A nagyon komoly munkák hosszú sorban követték egymást. Ezekről most nem szólunk. A SZOLGÁLAT 1973 húsvéti (17.) száma megemlékezett róluk. Csak a Dogmatika Előszavából idézünk néhány sort, amely mint valami ünnepélyes nyitány, ízelítőt ad írói munkásságából. „A Dogmatika arra vállalkozik, hogy tudományosan igazolja a katolikus világnézetet. Tárgya a kinyilatkoztatás tényének és tanításainak rendszere, az örök Szent- háromság emberszerető leereszkedésének ez a nagy jele, mely hivatva van a teremtés közepette felépíteni az Isten országát... Meg kellett mutatni, hogy az élet és szellem lángjegye ott ragyog minden titkon és tanításon, melyet a kinyilatkoztatás elénk ad; mind állja a bölcselő elme és a vallásos lélek kérdéseinek és követeléseinek kereszttüzét, sőt mind igazi istenes életnek termékeny csírája.“ Külső sikerek. Ha valaki Schütz Antal életének kiemelkedő állomásait és tudományos munkálkodásának könyvekbe lefektetett eredményeit nézi, könnyen arra a megállapításra jut, hogy valóban ragyogó pályát futott be. Tagadhatatlan, hogy a megbecsülésnek és értékelésnek igen sok bizonyságával találkozhatunk életében. Az Aquinói Szent Tamás Társaságnak hosszú éveken keresztül elnöke volt (1930—1947); a Magyar Filozófiai Társaság 1927-ben választmányi tagjává választotta, a Magyar Tudományos Akadémia 1925-ben levelező, 1937-ben rendes tagjai sorába hívta, a Szent István Akadémia 1951-ben tiszteleti tagjává választotta. Megkapta tudományos érdemei jutalmául a két háború között alapított Korvin- koszorút, majd később a Korvin-láncot is. Biztos, hogy az elismerések nem voltak számára közömbösek, aminthogy a mellőzések iránt sem volt teljesen érzéketlen, de egyikből sem csinált nagy ügyet. A sérelmeken csakhamar túljutott, nem hordozott lelkében be nem gyógyult, újra meg újra fölvérző sebeket. A sikereket pedig, mint hivő ember, tudta, hová kell tennie, kinek kell megköszönnie. A sikerek és elismerések mellett azonban azt is észre kell vennünk, hogy nem könnyen jutott hozzájuk. A ragyogó tehetséghez szívós akarat, szinte fáradhatatlanul kitartó szorgalom párosult, mert keményen meg kellett dolgoznia mindenért. Olyan munkairamot diktált önmagának, hogy szinte kikényszerül az emberből a kérdés: Nem lett volna-e okosabb lassúbb iramban dolgoznia? Szinte hallani vélem szavát, amikor egyszer egészen szűk körben, még jóval betegsége előtt, a kérdésre így válaszolt: „Mindenkinek a maga törvényét kell 4 49
