Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - Albert István: Schütz Antal, ahogyan én láttam

nagyon sok és szép kezdeményezésnek voltak az elindítói a magyar piarista- ság életében. Azt hiszem, Zimányi volt az erősebb egyéniség, és Schütz nem tudta mindig kivonni magát befolyása alól. Az is hozzátartozik Schütz arculatához, hogy ö is ember volt, és gyarlóságoktól ő sem volt egészen ment. Egyike ezeknek a gyarlóságoknak talán éppen az volt, hogy nem tudta magát mindig és elég határozottan függetleníteni emberi behatásoktól. Az azonban bizonyos, hogy jót akart, és tudott nagyon alázatos lenni, ha ráeszmélt tévedésére.

Bár valójában Schütz Antal egész élete felelet arra, hogy mit jelentett neki a piarista közösség, mégis érdemes odafigyelni azokra a szavakra, amelyekkel ezüstmisés köszöntésére válaszolt: „ ... Amit üdvösnek ismertem meg, abból semmit sem akartam tőletek megvonni... Isten nagy igazságait nem hallgattam el, hanem megszólaltattam, úgy, ahogyan tőlem telt ... tudtam, ha kellett, együtt szenvedni a gyöngékkel, és tudtam irgalmas lenni a gyöngeségekkel szemben ... Soha életemben mást nem ambicionáltam, mint azt, hogy Kala- zanci Szent József családjában becsülettel helyt álljak. Nem tántorodtam el, ha még oly messze maradtam is a megvalósulástól. Elfáradtam időnkint a munkában, a kötelességteljesítésben, de nem bántam meg soha egy pillanatra sem, hogy következetesen erre az álláspontra helyezkedtem ... 25 éves papságom során éppen rendtársaimban annyi kimondott és ki nem mondott biztatást, megértést, segítséget találtam, példájukban, életükben annyi épülést leltem.“

Aligha kétséges, hogy tudatában volt annak, milyen sokat kapott. Talán úgy látszott néha, mintha meglegyintette volna a hiúság szellője, tudatossá azonban ez nem vált benne. Nagyon tisztelte Szent Pált. Mintha önérzetet és alázatosságot is az ő iskolájában tanult volna. Szóljon azonban ő maga: „Hogy mi a kevélység, azt kb. 15 éves korom óta tulajdon megélésből nem tudom. Az álszerénységet meg, mint minden álságot, utálom. Ami kiválóságot magammal kapcsolatban találtam, azt úgy állapítottam meg, mintha idegenben találtam volna. Egyszerűen mint Isten teremtő tevékenységének művét vettem, azzal az erkölcsi elkötelezettséggel, hogy akinek több adatik, több is követeltetik attól. Tehát tehernek éreztem, melyet azonban magától értődéssel kell viselni.“ (É. 51.)

A professzor a katedrán.

Az otthont jelentő szerzetesi közösségből indult el kereken harminc esztendőn keresztül tanítani az egyetemre.

Amikor meghalt, nem lehetett a rendi kriptába temetni, azért a Farkasréti temetőbe temették. Amikor 1980. júliusában Zimányi Gyulával és Sík Sándorra! együtt átvitték a Kerepesi temetőben levő kriptába, sírkeresztjét - az egykori Cassiciacum tornyának volt a keresztje — nem vitték át. Kár, mert ezen a kereszten neve alatt ez a két szó is olvasható volt: Deum docuit — az Istenről tanított. Két rövidke szó, de találóan összefoglalja munkásságának lényegét. Az Istenről, a szent tudományt tanította. Korábban is ezt tette, még inkább, amikor az egyetem Hittudományi Karán a dogmatikának lett a tanára. Nem tör47