Szolgálat 49. (1981)

Tanulmányok - Weissmahr Béla: A lélek halhatatlanságának kérdése az emberi értelem fényében

jó időről akkor beszélünk, ha ez nekünk kedvező, és ez lehet egyszer napsütés, máskor meg eső, attól függően, hogy kirándulni akarunk-e menni, vagy pedig csapadékot várunk a vetésre. Világos azonban az is, hogy vannak esetek, amelyekben nem egyszerűen alanyi követelményeink szerint ítélünk. Ez a helyzet legalábbis akkor, amikor mi magunk is ezek alatt a követelmények alatt állunk, vagyis az erkölcsi jó és erkölcsi rossz esetében. Hiszen nem az az erkölcsi jó, ami számunkra éppen kellemes, hasznos, és nem az az erkölcsi rossz, ami számunkra nehéz, fájdalmas, veszélyes. Az erkölcsi jót és rosszat éppen az jellemzi, hogy feltétlen követelményként lép fel, és sokszor azzal jár, hogy azt, ami itt és most igen hasznosnak és kellemesnek tűnik, nem szabad megtennünk, illetve másvalamit akkor is meg kell tennünk, ha nagyon nehéz. Az erkölcsi követelmény feltétlensége persze elsősorban nem elméleti adottság. Ezért valójában nem is ott mutatkozik meg, ahol gondolkodunk róla, hanem ott, ahol az életben szembekerülünk vele egy kikerülhetetlen állásfoglalás, döntés formájában. Olyankor, amikor ártatlanok életéről, nagy igazságtalanság megakadályozásáról, vagy akárcsak egy hálátlanság elkerüléséről van szó, minden ember tudja, hogy nem mindegy, ki miként viselkedik. Ebben az alapvető és letagadhatatlan „nem mindegy“-ben az erkölcsi jónak és rossznak abszolút, nem relativizálható különbsége és egyben magának az embernek bizonyos értelemben feltétlen volta mutatkozik meg. Mert ha az ember nem lenne valamiképpen feltétlen lény, akinek tettei minden múlandóságuk ellenére örök érvényűek, akkor teljesen érthetetlen lenne, miért „nem mindegy“. Ha valóban minden elmúlik és semmi sem marad meg, akkor végeredményben nem lenne különbség igazságosság és igazságtalanság, szeretet és gyűlölet között. Mert az, hogy valaki kiváló tettei miatt az utókor emlékezetében egy ideig él (ha egyáltalán emlékeznek rá, és akkor is meddig?), biztosan nem tudja megalapozni a jó és rossz tettek között fennálló (és az önfeláldozó életben nagyon reálisan megmutatkozó) feltétlen különbséget.

3) Továbbá minden cselekedetünkben — főképpen azokban, ahol megtapasztaljuk erkölcsi felelősségünket — tudatában vagyunk, hogy ha nem is korlátlanul, de ténylegesen urai vagyunk cselekedeteinknek: tetteink tőlünk magunktól származnak, legalábbis bizonyos mértékben valóban rendelkezni tudunk önmagunk felett. Ezt nevezzük szabad akaratnak. És ez megint nem magyarázható meg pusztán anyagi erőkből. Hiszen a szabad akarat az a képesség, amelynek folytán pusztán önmagunktól el tudunk kezdeni egy okozati sort. Minden szabad tettben van tehát egy bizonyos teremtő kezdet és ennélfogva egy bizonyos feltétlenség. — És e tapasztalatunk közben nemcsak azt tudjuk, hogy ez meg az jellemző ránk, hanem főképpen az jellemző ránk, hogy ezt tudjuk. Az ember nemcsak tud, hanem tudja, hogy tud. Ezzel megint elérkeztünk az öntudathoz, tehát ahhoz, hogy az ember képes önmagát megragadni és átvilágítani. Egy alapjában véve mechanikus rendszer számára ez nem lehetséges.

öntudatunk alapján tudjuk azt is, hogy akármilyen módon éljük is meg magunkat, az, akit megélünk, mi magunk vagyunk. A különböző élmények ezért

16