Szolgálat 48. (1980)
Halottaink - Dr. Bánhegyi József Jób OSB (Confrater)
tására. Kitartóan végezte a papi működésnek azt a részét is, amelynek értéke emberi mértékkel nem mérhető, a gyóntatást. A templom vonzóereje annak is tulajdonítható, hogy plébánosával együtt mindennap órákon át kinn ült a gyóntatószékben, és várta türelemmel a gyónókat. Buzgó papi életét szépen jellemzi Szent Bernátnak az a mondása, amely jeligéül gyászjelentésére is rákerült: .Csak világítani kevés. Csak melegíteni kevés. Világítani és melegíteni — ez minden.“ Benne mind a kettő megvolt. Nem közönséges tudásával megoktatta a hívőket, páratlan jóságával, szeretetével fölmelegítette, lángra gyullasz- totta szívüket. Pálos Iván esztergomi segédpüspök temette. Koporsóját nemcsak rendtársai és a környékbeli papság vette körül, hanem a templomba járó hívek is nagy számban. Talán nem tévedünk, ha János hivatását annak tulajdonítjuk, hogy egy földije egész életét és korai halálát szülőfalujából származó papi hivatásért ajánlotta föl. Rábahíd- végről emberemlékezet óta pap nem került ki. 1927-ben belépett onnan a kármelita rendbe egy szintén Kovács János nevű diák. A rendben Kázmér testvér lett. Tüdőbajt kapott, és fiatalon, 24 éves korában Budapesten meghalt. Egész rövid szerzetesi élete alatt nagy Jámborságával tűnt ki. Joggal hihetjük, hogy névrokona és földije az ő életáldozatának köszönhette hivatását. Confrater Dr. BÁNHEGYI JÓZSEF JÓB OSB (1897—1980) Gyórsövényházán született 1897. márc. 25-én. Apja az ottani katolikus elemi iskola igazgatótanítőja volt. Sokszor emlegette, milyen mély vallásos nevelést kapott szüleitől; de az őt jellemző higgadt, kiegyensúlyozott és nemes értelemben vett „úri“ magatartást is nekik köszönhette. 1908-ban került a győri bencés gimnáziumba, s innen lépett a 6. osztály elvégzése után rendünkbe. Magyar és német irodalomból szerzett tanári diplomát 1922-ben, majd doktorátust is. 1929-ben szentelték pappá. Egy évig Pápán volt gimnáziumi tanár, majd 1932-ben Pannonhalmára került főiskolai tanárnak a német tanszékre, ügyes előkészítéssel irányította növendékeit az egyetemi vizsgákra. Közben a Szent István Akadémia megbízásából könyvet is írt a magyar irodalom történetéről. 1938-ben Győrbe került házfőnöknek, de katedráját 1945-ig megtartotta, közben a győri gimnáziumban is tanította a művészettörténetet. Mint házfőnök mindig a ház békességét tartotta szem előtt; a rendtársak iránt jóságos, megértő volt. Ez a rendtársak bizalmát is biztosította számára. Nehéz időkben vezette a rendházat, de mindig bízott az isteni Gondviselésben. Mikor a bombázások kezdődtek, minden rendtárs szobájában kifüggesztette Jézus Szíve képét, és az egész házat az Ö oltalmába ajánlotta. Később is mindig hangoztatta: ennek köszönhette a rendház, hogy a bombázásokat és az ostromot sértetlenül átvészelte. Határozott ellenállásának volt köszönhető, hogy az egész rendházat nem foglalták le kórháznak, és a rendi élet folyamatos maradhatott. Személye köztiszteletben állott világi és egyházi vonalon egyaránt. Kiváló szónok is volt, főképp az értelmiségiek hallgatták szívesen beszédeit. 1950-ben Pannonhalmára került levéltárosnak, majd 1952-ben újra Győrbe ment gimnáziumi tanárnak. Növendékei nagyon szerették. Irodalomtanításában nem az adatokat, hanem az író jellemzését, művei beható elemzését helyezte előtérbe. Tanítványai mindig szeretettel emlegették nemcsak irodalmi és művészettörténeti eligazításait, hanem emberközeli, jóságosán megértő bánásmódját is. 1966-ban, nyugalomba vonulása után Pannonhalmára jött. Nyugdíjas élete is kiegyensúlyozott egyéniségét mutatta. Pontos napirendet tartott itt is, mint régebben Győrben; lelkiismeretesen részt vett a közös imákon és összejöveteleken. Egészséges szervezetet örökölt szüleitől, és ezt egészséges életmódjával csak erősített; fiatal korában sokszor vadászott, később soliat horgászott. Büszkén mondhatta, hogy haláláig nem volt beteg. » 95
