Szolgálat 48. (1980)

Tanulmányok - Giny Kranenburg: A keresztény nő hivatása

Egyéni tapasztalatomat elsősorban Hollandiában szereztem. Ha valahol, akkor itt élt és virágzott teljes gazdagságában és szépségében a keresztény nő ideálja, amelynek kiteljesedése az anyaság. Az én gyökereim a magyar középosztály életéből és keresztény életszemléletéből táplálkoztak, mégis váratlanul, sőt készületlenül ért ennek a nőképnek gazdagsága, lehetőségei, de egyben korlátozottsága, De azért sohasem lehetek elég hálás ezért az alapért. Nemcsak hogy forrás volt, amelyből erőt és kitartást merítettem, hanem ennek segítségével tanultam meg meglátni és megélni ennek a „kizárólagos“ női hivatásnak gazdagságát és lehetőségeit. Sohasem sejtett „tehetségeket“ fedeztem fel magamban. „Sokoldalúságom“ és fokozatosan megszerzett „szaktudásom“ bizonyos önérzetet adott. Ez azonban a gyerekek növekedésével megingott, mert ráébredtem, hogy a sok munka és szorgoskodás között érdeklődési és látóköröm igen beszűkült.

A más kulturális légkörben, más társadalmi rendszerben való élet zökkenőit és korlátáit a tudatosan vállalt idegenbe vezető házasság járulékaként fogadtam el. A „csupán“ feleség, anya és háziasszony élete pedig hatalmas kihívást jelentett. Mégis állandó dialógusban éltem ... önmagámmal. Kutattam, vizsgáltam, értékelni próbáltam a „mást“, az újat, az ismeretlent. Ez nem egyszerű feladat, ha a régi, a meghitt otthoni „háttér“ nem érti és értékeli a fokozatos átalakulást, sőt a régi formák és értékek lebecsülését, vagy éppen megvetését véli látni benne, — a közvetlen környezet szemében viszont nem létezik más lehetőség, ez az egyetlen „normális“. Ezért kellett a párbeszédet önmagámmal folytatnom. Az egyedül folytatott „pár“-beszédben azonban az ember önmaga mértéke, ez pedig gyakran vezet tévútra. Különösen zavarossá, áttekinthetetlenné válhat a helyzet, ha a környezet látószöge hirtelen, szinte átmenet nélkül megváltozik. Ha pedig ez összeesik azzal az időponttal, amikor az ember végre megtalálta saját helyét és egyensúlyát az „új“-ban, a krízis szinte elkerülhetetlen.

Ma már hálával tudok gondolni erre a — nem is olyan rövid — kritikus korszakra, amelyben nemcsak jobban megismertem önmagamat, de megtanultam azt is, hogy többé se túl ne becsüljem, se le ne becsüljem magamat. Megtanultam másokat, különösen nőtestvéreimet jobban megérteni és nem megítélni. Érzékenyebbé váltam mások rokon kérdései és útkeresése iránt. Megtanultam, hogy még sok akadályt és előítéletet kell legyőzni, mielőtt a nő valóban teljes jogú és egyenértékű társa lesz a férfinek. Szükséges, hogy a nő egyénileg és közösségileg is mélyrehatóan foglalkozzék és gondoljon saját hivatásával és emberi elkötelezettségével. Mert az egyetemes isteni felhívásra adandó válasz nem egy statikus, egyszeri aktus. A válasz kimondása mindig megújuló, dinamikus folyamat, amelynek formája és tartalma az élet adott körülményei között alakul, és nem szorítható egyetlen kizárólagos formába.

Ennek a mindig megújuló, dinamikus válasznak keresésekor nekünk, keresztény nőknek a Szentírást kell kezünkbe vennünk. Számtalan nővel fogunk

36