Szolgálat 48. (1980)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Isten hívása az élet különböző szakaszaiban

felnagyítására használta, kiderül a nemzedékváltáskor. A nagy kérdés itt: hogyan viszonyul a fiatalokhoz, az új nemzedékhez. Elismeri-e tudásukat, szívesen adja-e át nekik tapasztalatát, elfogadja-e, hogy esetleg nála értékesebbet alkotnak? Vagy inkább keserűen félreáll, leszólja a „mai fiatalok“-at, siratja a „régi szép időket“, csak azért, hogy önmaga múlt teljesítményét felmagasztalja.

Ha már előzőleg megadta magát Isten hívásának, az öregkor, a betegségek és a közeledő halál nagy összegezést és végső megtérést segít elő. A végéhez közeledő ember jobban megérti élete értelmét. Felismeri az életén végighúzódó isteni „vonal“-at, jobban látja, mit akart vele az Isten, s jobban megérti és megbánja Istennel való szembenállását. Mivel egyre kevesebb hasznos munkára képes, egyre kisebb a kísértése arra, hogy a munka látható, fogható eredményét bálványozza. Megérti, hogy egyedül a szeretet a maradandó érték: Isten Országa az igazi szeretetben már itt és most közvetlenül jelen van. S a legfontosabb feladat számára, hogy a fiatalabbak iránti nyíltságot megőrizve, szolgálataikat hálásan fogadva, ebben a szeretetben haláláig növekedjék.

Az elhatalmasodó betegségek, a gyengülő kapcsolat a külvilággal egyre kevesebb okot adnak a természetes optimizmusra és megelégedésre. Testének lassú halódását megtapasztalva az öregember saját halálát éli meg. Hiszen teste nem rajta kívül álló porhüvely vagy börtön, hanem önmagának része. így a közeledő halál Isten utolsó, — mondhatnánk — leplezetlen hívása az egyedül benne remélő hitre és az egyedül Őrá építő szeretetre. „Leplezetlen“, mert Isten most már nem valami földi valóság vonzásán és értékein keresztül jelentkezik, mint azelőtt oly gyakran tette (pl. a feleség és gyermekek szeretetén, az evilági munka követelményein keresztül), hanem a hitben közvetlenül önmaga transzcendens valóságával állít szembe: „minden érzékelhető, fogható bizonyíték ellenére akarsz-e hinni abban, hogy a halál nem értelmetlen megsemmisülés, hanem Isten hívása, hogy feltétel nélkül az Ö kezébe add magadat? A teljes fizikai szétesés közeledtével tudsz-e bízni abban, hogy Isten sze- retete újjáteremt téged és mindazokat, akik megadták magukat hívásának?“

Annak számára, aki élete folyamán semmibe vette Isten hívását, a közeledő halál Isten utolsó „sokk-kezelése“, hogy felrázza illúziókba temetett tudatát. A hitetlen ember jellemzője, hogy úgy él, mintha önmagát teremtő, önmagának elégséges, metafizikailag független „isten“ volna. A halál közelsége esetleg rádöbbenti igazi valóságára: életét nem önmagának köszönheti, nem önmaga tartja fenn, minden pillanatban a dolgok és emberek szolgálatára szorul. Ez a sokfajta empirikus függés csak megjeleníti és szemlélteti azt a gyökeres metafizikai függést, amely az emberi létet jellemzi: nem önmagának elégséges ab- szolútum, hanem teremtmény, akinek léte minden mozzanatában ajándék. Ez a felismerés eljuttathatja a haldoklót az Istennel való kiengesztelődés- hez.

31