Szolgálat 48. (1980)

Tanulmányok - Kalkuttai Teréz anya: A szőlőtő és a szőlővesszők

sokért dolgozzék. Az a hivatása, hogy Jézusé legyen. Saját magáért választotta őt. A munka az eszköz. Eszköze, hogy tettre váltsa Krisztus iránti szeretetét. De a hivatása az, hogy Jézusé legyen.“ Ö megértette, és ez egészen átalakí­totta. Most már látta: nem számít, hogy főz vagy mos vagy utcát söpör vagy a leprásokat gondozza; mindig Jézusé vagyok. Ugyanígy ha mindenki közülünk és minden munkatárs (gondolom, vannak több ezren itt az Egyesült Államok­ban, az egész világon pedig 30 000-en felül kell lenniök, a beteg munkatársak, a tevékeny munkatársak, — ti úgy tele vagytok élettel mind!) így él, úgy gon­dolom, győzni fogunk. Győzni fogunk minden viszontagságon, nem harccal, nem bombákkal, nem olyasmivel, ami bánt, hanem ami szeretetet, örömet, bé­két hoz. És semmi sem hoz annyit, mint a hűség, a kedvesség egyszerű, kicsiny, szerető megnyilvánulásai, olyan apróságok, mint egy mosoly a helyes pillanat­ban, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Nekem nincs képzelőtehetsé­gem, nem tudom elképzelni Istent, Isten jelenlétét másképpen, csak ebben a kis dolgokhoz való hűségben. Ez az Isten jelenléte az én számomra. És hogy így állandóan hagyjuk magunkat felhasználni, ahogyan ő kívánja. Ez ma az Isten jelenléte a világban. Egyszer egy hindu úr jött a házunkba, és azt mondta: „Én ... én nem hiszek. Nem hiszek Istenben. De amikor látom a nővéreket annyi örömmel dolgozni, hozzányúlni ezekhez az emberekhez, akkor hiszem: van Isten.“ Azt hiszem, ez az, aminek mindegyikünknek lennie kell a családjában, a közösségében: Isten jelenlétének a világban. Van Isten. És én azért vágyódtam erre az össze­jövetelre, hogy ezt megosszuk egymással, hogy erről az összejövetelről úgy menjünk el, mint gyümölcsöző szőlővessző, telve övele, töltekezve a szentmi­sén, a nap folyamán, úgy, hogy igazán készen álljunk csakis Jézust adni. Az emberek éheznek Jézusra. Ez alatt a három nap alatt több ezer emberrel talál­koztam. Láttam az arcukon ezt az éhséget. Az emberek okos, nagy gyönyörű, csodálatos dolgokat mondtak. Én pedig butaságokat mondtam, olyasmiket, amiket egy jó gyerek is megérthet. És mégis ilyesmire éheznek, valamire, amit magukévá tehetnek. Mert az életszentség nem kevesek fényűzése: az élet­szentség egyszerűen kötelesség, neked, nekem. És mi az életszentség? Isten akaratának elfogadása egy nagy mosollyal. Ez minden. Egyszerűen az elfoga­dás. Elfogadni őt, ahogyan belép az életünkbe; elfogadni, hogy elvegye tőlünk, amit akar, felhasználjon bennünket, ahogy akar, oda rakjon, ahová akar, anél­kül, hogy tanácsot kérne tőlünk. (Mi persze szeretjük, ha kikérik a tanácsun­kat.) Engedni, hogy használjon, felhasználjon, hogy darabokra törjön, és mégis minden darabunk csakis az övé legyen, hogy kiüresítsen, annyira, hogy csak úgy csodálkozunk: vagyunk-e még igazán? Elfogadása az ürességnek, annak, hogy darabokra törjenek, annak, hogy sikert arassunk, vagy kudarcot valljunk a nyilvánosság előtt... Tegnap például azt mondták nekem, hogy én vagyok a legelső polgár, és én azt feleltem: „Nagyon köszönöm, de nem értem, hogy mit jelent ez.“ Holnap az emberek „Feszítsd meg“-et fognak kiáltani — rend­ben van. Nincs semmi különbség. Ugyanaz a szerető kéz az. És ezt az elfoga­22

Next

/
Thumbnails
Contents