Szolgálat 48. (1980)
Halottaink - Nemes László († Koppány Miklós) - Németh Ernő (Kömíves János)
1942. jún. 14-én szentelte pappá Grősz József kalocsai érsek, aki még előbbi egyházmegyéjét, a szombathelyit is vezette. Szentelése után Muraszombatba került káplánnak. Az alig visszacsatolt nemzetiségi vidék nehéz hely volt, sok problémával, ami nagy okosságot és körültekintést kívánt. Bizalmi állás. Vonzó egyénisége barátjává tett magyart, vendet, szlovént egyaránt, és köztük is sikerrel ápolta a kapcsolatokat. A háború brutalitásából neki is kijutott. Leg- megrendítőbb élménye az volt, mikor vesztőhelyre kellett kísérnie ártatlanul halálra ítélteket. A háború után Körmendre került káplánnak, ahol 1948-ig működött. 1948-ban Ausztriában a kufsteini magyarok lelki gondozására kapott beosztást, és ott is maradt élete végéig. Mikor odakerült, még csak három éve múlt el a háború hivatalosan, de a láger barakkjaiban konokul tartott tovább. Mindenkinek voltak sebei, s mindenki szívesen sebezte a másikat. Ádáz küzdelem folyt a nemzetiségek között és azokon belül. Ö fáradhatatlanul békített, s közben kapta a bántálmakat. Csak bizalmasai tudták, mennyit kellett szenvednie a beidegződött hamis tudat miatt, hogy a papot „lehet bántani“. Soha nem volt elkeseredett. Egyházközséget szervezett, hétvégi iskolát és hittanórát tartott. Ha osztania kellett az ínséges lágeréletben, konzervet, tejport, használt ruhát, még ha személyes szerzeménye volt is, türelmes okossággal oldotta meg a nehéz feladatot. Kérvényt írt, kilincselt, s szívből örült az eredménynek, de a reménytelen ügyet is addig vitte, hogy védence a kudarc kapuja előtt maga mondta ki: „Atya mindent megtett, köszönöm!“ Hét éven át tanított hittant az akkori innsbrucki magyar gimnáziumban, 1956—63-lg. Órái színesek, érdekesek voltak, diákjai nagyon szerették. Ez a hét éves ingázás (minden alkalommal 160 km) nagyon megviselte, de szívesen tette. Amellett még a helyi osztrák pasztorációból is kivette a részét. Végre 1959-ben megszabadult az egérszagú lágerlakástól, és kapott egy kis sorházat Sparchenben, Kufstein peremén, amit valóban meleg, kedves otthonná varázsolt. Kis kertjében otthon volt a muskátli csak úgy, mint a havasi gyopár: a szülőhaza és a tiroli hegyek üzenete. A sorház, két kis szobával, alig volt nagyobb 35 m2-nél. Ez volt a lakása és hivatala. Itt fogadta híveit, körmölt kérvényeket, adott tanácsot, vigasztalta az „emigritiszben“ szenvedőket. „Az én kis kertes villám“ — szokta volt mondani, hangjában az önirónia, humor és a boldog birtoklás ötvözetével. Pedig az volt. Miniatűr csinosságában a legnagyobb Hatalom nagykövetsége, amelynek hivatalos nyelve a szeretet. Néhány árnyas fa, köztük egy szép ezüstfenyő úgy őrizte a kis papi hajlék nyugalmát, hogy nem zavarta a környező tiroli táj varázsát. Szerette kertjét. Egy gyomláló hajlongásból aztán egyszer alig tudott a fájdalomtól fölegyenesedni: vesekő; Egyetemi Klinika Innsbruckban. Néhány év múlva vesekő a másik vesében. Majd epekő. Majd asztma. A kórházban szerették. Melléje fektették a csüggedt betegeket. Jósággal, humorral úgy tudta saját súlyos fájdalmát álcázni, hogy szobatársa, a rémült vakbeles életkedvet kapott. Ha meglátogattam, mindig elvitt betegeihez, öregjeihez. „Gyere, áldd meg őket te is!“ — mondta ilyenkor, mintha dús papi önmagát akarná még kipótoltatni velem. Észre sem vettük, utunk mindig a temetőbe vezetett. Ahogy gyújtogatta a kihunyt gyertyákat, tördelte a sziromtalan pártákat, tépdeste a gyomokat elhunyt hívei sírján, csak mondta, egyre mondta életrajzukat, apró, gyertyányi fényeikkel és dudváikkal együtt, feledve minden hivatásbeli keresztet, ütött sebeket, amiket oly titkon hordott magában, mint a tomporában felejtett injekciós tűt. E súlyos műhiba is egyike volt felejteni valóinak, de magával vitte a sírba. Ahogy ott a sírok között jártunk, elmosódott az élet és halál mezsgyéje a kufsteini temetőben. Utolsó estéjén is segíteni akart. Valaki vasúti menetrend után érdeklődött nála. Vendége még haza sem ért kufsteini lakására, pásztora már megérkezett az örökkévalóságba. Reggel találtak rá. Asztalán két könyv volt nyitva: egy menetrend és papi zsolozsmája. 1980. jún. 7-én temettük. Ott nyugszik hívei között á kufsteini temetőben. Idegenben és mégis otthon. Együtt várják a föltámadást. Kőmíves János 100
