Szolgálat 47. (1980)

Eszmék és események - Visszaemlékezés 25 éves iraki működésemre (Nyáry Ernő)

a fiatal hallgatóság komoly érdeklődéssel vesz részt. Az egyetemista leányok jelenléte pedig hozzájárul a derült hangulathoz.

Ami a nem keresztény környezetet illeti, idáig semmiféle kapcsolatunk nem volt velük. Arról egyelőre szó sem lehet, hogy társadalmi érintkezésbe jussunk mohamedán családokkal. Ilyen érintkezés csak a vallás nevében volna lehetséges. így pl. egy szerencsés ötlet merült fel az új „Jámbor alapítványok és vallási ügyek minisztériumá“-ban, amit a napokban hozott létre a kormány. Egy ottani látogatásom alkalmából a miniszter főtitkára említette, hogy az új minisztérium abban fáradozik, hogy az összes valláshoz tartozó ember (ridzsál ed- Din) egymás közt testvéri alapon érintkezzék. Sőt azt szeretnék, hogy legyen alkalmuk egymást megismerni és barátságban találkozni. Azt is hallottam, hogy tervezik egy papi otthon létesítését is, ahol ki-ki otthonosan érezhetné magát, minden vallási megkülönböztetés nélkül. A gondolat nem rossz, és talán lesz is belőle valami. De idáig ez csak egy szép terv. Mindenesetre mi nem zárkózunk el attól az eszmétől, hogy ilyen összejöveteleken részt vegyünk. Én magam már többször meg voltam híva egy mecset előcsarnokában rendezett ebédre. A keresztény egységmozgalom úgyis igen nehezen halad. Legyen legalább újfajta baráti viszony a mohamedán vallás képviselőivel. Az leszögezett tény, hogy az iraki honfitársak, keresztények és nem keresztények, vallásos beállítással gondolkoznak, és bár tanbeli ismereteik eléggé felületesek, el lehet mondani, hogy hisznek Istenben. A legmegvetőbb megbélyegzés, amit felindult állapotban mondanak, az, hogy „ennek az embernek nincs hite".

De térjünk vissza a latin egyház pasztorális kilátásaira a jövőre vonatkozólag. Miután elvették tőlünk az iskoláinkat, amelyek révén tágas apostoli kisugárzás volt lehetséges a legkülönbözőbb rétegekbe, most már csak templomaink és az említett keresztény ifjúsági klub révén folytathatjuk lelkipásztori tevékenységünket. A liturgia itt Keleten fontos szerepet játszik. Mondhatnánk, hogy még a prédikáció jelentőségét is felülmúlja. Azonban nem kis probléma az a tény, hogy a keleti katolikus templomokban — kivéve az örményeket — nem a hívek nyelvén, hanem káld vagy szír nyelven imádkoznak. Ezeket a liturgikus nyelveket már csak kevesen értik meg. Nálunk a misét latinul, angolul, franciául, főleg pedig arabul mondjuk, ami nagy tetszésnek örvend arab körökben. így vasárnapról vasárnapra növekszik híveink száma, akiknek túlnyomó része nem latin szertartású. A káld és szír szertartású egyházak nem rokonszenveznek azzal a gondolattal, hogy a tiszteletreméltó szövegeket arabra fordítsák. Szerintük akkor egyszerre elvesztenék szertartásaik hagyományos voltát, amiben tán igazuk is van. A probléma azonban ott rejlik, hogy a hívek egyre jobban húzódnak a „latinokhoz“, ezt meg Róma nem nézi jó szemmel. Hol marad ilyen feltételek közt a híres elv: „in auxilium Orientalium“?

Jelenleg a mieink sokszor helyettesítik a távollevő vagy túlterhelt plébánosokat, ez azonban csak átmeneti kisegítés. Eljön talán egyszer az idő, amikor a latin érsekségre már nem lesz szükség. A külföldiek szánjára elég lenne egy soknyelvű lelkészség, a belföldi latinok pedig egy egyszerű plébániával is meg80