Szolgálat 47. (1980)

Eszmék és események - Bálint Sándor (S.)

a templom előtti téren mondta el beszédét. Óriási éljenzés fogadta: „Vive le Papé!" „Igen — viszonozta —, a pápa él, és egy igen hosszú beszédet fog most nektek mondani.“ A csakugyan 3/4 órás beszéd végén (a munka keménységéről és értékéről volt szó) szinte vonakodva indult befelé. „Itt állok előttetek. Nézlek titeket, és ti néztek engem. Ezért jöttem: hogy lássuk egymást." A tömeg: „Merői, merői (köszönjük)!“ - A fiatalokkal folytatott két és fél órás párbeszéd hangulata leírhatatlan. Párbeszéd volt ez a szó szoros értelmében: a fiatalok tanúságot tettek, kérdeztek, énekeltek, a pápa pedig — félretéve előkészített beszédét — a lehető legegyszerűbb, közvetlen stílusban felelt, őszintén és áttetszőén, mint a forrásvíz. „Hogyan imádkozik a pápa?" „Mint minden ember." - „Lehet-e ma boldognak lenni?“ „Igen, de ahhoz igényesnek kell lenni önmagunkkal szemben." Negyvenezer torokból tört fel a helyeslés, amikor kijelentette: a nemi engedékenység nem tesz boldoggá, a jóléti társadalom nem tesz boldoggá! 3/4 12-kor nagynehezen kiszakította magát közülük, hogy a Montmartre-ra menjen, valódi „éjféli szentségimádásra.“ Jellemző a lelki emberre, hogy amikor úrnapi beszédében maga számolt be arról, mi ragadta meg legjobban Párizsban, ezt az élményét és a csodás érem kápolnáját említette.

Útja Lisieux-ben fejeződött be igazi zarándoklatként, szabadtéri szentmisével, a Kármelben tett látogatással és Kis Szt. Teréz szobájában imádkozva. A párizsi viharos ünneplés után az egyszerű normandiai nép komoly bensöségétől körülvéve. Utolsó kép a repülőtéren: egy kislány virágcsokrot szeretne átadni, de a búcsúzkodó pápa nem veszi észre. Csak fönn a gép ajtajában. Int neki, a kislány rohan föl a lépcsőn, kezébe nyomja a csokrot, a pápa lehajol, megcsókolja, és a kicsi boldogan tart lefelé. De talán még szimbolikusabb kevéssel előbb, mise végén egy másik jelenet. A pápa autóba száll. Egy édesanya magasba emeli feléje négy—öt éves, szellemileg visszamaradott gyermekét. A Szentatya rámosolyog. A fiúcska tágra nyitja szép nagy szemét, és felkiált: „Dieu!" (Isten!)

R.

BÁLINT SÁNDOR

Esztendőnk májusának 10. napján váratlanul, utcai beleset áldozataként - nyolc napos eszméletlenség után — hagyott el bennünket a vallásos néprajz magyarországi megalapítója és egyben klasszikus képviselője, a szegedi egyetem nyugalmazott tanára, Bálint Sándor. Csendes, visszahúzódó természetével, puritánságával merő ellentéte volt minden elképzelésünknek, amit talán a „professzor" típusáról magunkban hordozunk. Életművét úgyszólván észrevétlenül alkotta meg, látványos közszereplés nélkül; művei által nyerte meg, messze szakterületének határmezsgyéjén túl is, a megbecsülést és a tiszteletet. Ennek birtokában is egyszerű vidéki ember maradt, a művelt magyar városlakó legszebb erényeinek megtestesítője, akinek életvitelét a szerénység és önérzet kormányozza és határozza meg.

74