Szolgálat 47. (1980)

Az egyház szava - A pápa ökumenikus találkozója Párizsban

megvallva az igazságot szeretetben“ (Ef 4,15). Nem szabad nyugodnunk addig, amíg nem vagyunk ismét képesek együtt megvallani a teljes igazságot, mindazt az igazságot, amely felé a Lélek vezérel bennünket (vő. Jn 16,13). Tudom, milyen nyíltan működnek együtt ezen a téren; a francia protestánsok 1975-ös összejövetelének eszmecseréi példái ennek az őszinteségnek. Kell, hogy eljussunk a teljes igazság együttes megvallására, hogy igazán közös tanúságot tehessünk Jézus Krisztusról, akiben és aki által az ember egyedül üdvözülhet (vö. Csel 4,12).

Röviden ki akartam fejezni néhányat a lelkemet most eltöltő érzések közül. De nem kívántam hosszabbra nyújtani a szót, hogy ne kevesbítsük a személyesebb eszmecsere és a találkozásunkat lezáró ima oéljára rendelkezésre álló időt.

Mielőtt azonban ebbe az imába fogunk (itt kezdődik a beszéd rögtönzött része), nagyon meg akarom köszönni felszólalásaikat, bevezetőiket. El lehet mondani, hogy ezekben a bevezető szavakban kérdéseket találok, de eredményt, gyümölcsöt is. Mert ez már maga is eredmény: hiszen kiemelték, hogy a már jóideje tartó véleménycsere gyümölcse. Magától értetődik, hogy az eszmecsere kérdéseket vet föl. És ez helyes: nem lehet másként csinálni, nem lehet máshogyan előrehaladni. Figyelembe kell venni, hogy századokat kell most újjáalkotnunk. Ez pedig - legalábbis emberileg — nem megy néhány év alatt. De maga a munka, az, hogy párbeszédet folytatunk, hogy kérdéseket vetünk föl, hogy felelni próbálunk, hogy ki akarjuk kutatni a saját igazságunkat: ez máris eredmény, igen, máris gyümölcs, és semmi mást nem tehetünk, mint: folytatni, folytatni.

Meg kell mondanom, hogy mélyen átélem idei évfordulójukat, ti. a „Confessio Augustana“ 450. évfordulóját; igazán mélyen. Magamnak is érthetetlen módon élem át: Valaki éli bennem. „Valaki majd vezet téged“: úgy gondolom, az Úrnak e Péterhez intézett szavai talán a legjelentősebbek mindazok között, amelyeket hallott tőle.

Azt is meg kell mondanom, hogy a konstantinápolyi ökumenikus pátriárká- tusban tett testvéri látogatásom sok reménnyel tölt el. Igen jól éreztem magam ebben a légkörben, ebben a környezetben, amely nyilvánvalóan nagy lelki valóság. Kiegészítő valóság. A keresztény, sőt úgy mondanám: a katolikus nem lélegezhet csupán egy tüdővel: két tüdőre van szükség, ti. keletire és nyugatira. Ezt csak konstantinápolyi látogatásom fölidézésére jegyeztem meg.

Úgy gondolom, hogy az újraegyesülés e nagy kérdésében nyilvánvalóan van egy történelmi mozzanat. És ha kérdéseket teszünk fel egymásnak, akkor valaki Más még inkább kérdez bennünket. Hiszen nyilvánvaló, hogy ott találjuk magunkat mindannak gyökeres tagadása előtt, amik vagyunk, amit hiszünk, amit hirdetünk, amiről tanúskodunk. Nem felelhetünk másképp erre az alapvető kérdésre, mint tanúságtétellel: a hit, az egység tanúságtételével, krisztusi tanúságtéllel. Ilyen történelmi pillanatban élünk, és ezt kísérik törekvéseink.

69