Szolgálat 47. (1980)

Az egyház szava - A pápa ökumenikus találkozója Párizsban

.kenótikus' szemléletének, amely szolgálatnak tekinti a .testvér egyházak szimfóniájában1, mint Szentséged maga mondta Konstantinápolyban.

Ma tehát Franciaországban — és talán elsősorban Franciaországban — diszkrét találkozás valósul meg ,a misztériumban1 katolicizmus és ortodoxia között. Ebben a találkozásban döntő szerepet játszik Jézus képe és neve, valamint a Theotokosz (Istenszülő) végtelen gyöngédsége. Francia ciszterciek teszik lehetővé, hogy az ortodoxok, többek között, kiadhassák a görög Philokália teljes fordítását, amelynek első füzetét bátor vagyok átnyújtani. Francia domonkosok biztosították egy jelentős ortodox katekizmus közzétételét, amelyet ugyancsak átadok. De mindenekfölött a Szent Arc egy ikonját szeretnénk felajánlani, amelyet egyik legjobb ikonográfunk festett. Azt a költeményt kívánjuk illusztrálni ezzel, amelyet Szentséged néhány éve írt Veronika tiszteletére. Megmutatja benne, hogy az Úrnak a kendőbe nyomódott arca .minden ember gyötrelmét áthatotta1. A mai Franciaország súlyosan érzi ezt a gyötrelmet. Nagyszombatot él át, amikor úgy látszik, hogy diadalmaskodik a pokol. De ha a Rómából eredő és a Konstantinápolyból eredő keresztény Európa meg tudja találni közös törzsét, ha a nyugati értelem képes egyesülni a keleti szívvel, akkor majd rájövünk, hogy a pokol már vereséget szenvedett, és ígérkezik az, amit Szentséged ,az új advent egyházának1 hív, egészen ,az Eljövendö'felé fordulva. Rájövünk, hogy Isten az ember útja, amint az ember Istennek az útja. Együtt fogjuk elmondani a nagy könyörgést a Lélekhez, aki egyedül képes oltani élő vizével kortársainak szomjúságát.“

Ezután következett a pápa beszéde:

Kedves Testvérek Krisztusban! Köszönetét mondok önöknek ezért a találkozásért, amelyet óhajtottam első franciaországi látogatásom alkalmából. Nagyon szívélyesen köszöntőm először is ortodox testvéreinket, akik főleg Kelet különböző vidékeiről jöttek ebbe a befogadó országba, és így egy hosszú hagyomány folytatói, amelynek egyik első példája Szent Iréneusz volt. Nem feledkezem meg az anglikán egyház képviselőjéről sem. Majd pedig a francia protestánsok itt jelenlevő képviselői felé fordulok.

Amikor jelenleg közösen arra törekszünk, hogy helyreállítsuk minden keresztény között a Krisztus akarta egységet, valóban tudatára kell ébrednünk, milyen követelményekkel jár ma számunkra kereszténységünk.

Mindenekelőtt az egység felé tartó haladás lendületében meg kell tisztogatni személyes és közösségi emlékezetünket a múlt minden hántásának, igazságtalanságának, gyűlöletének emlékétől. Ez a megtisztulás a szív mélyéből fakadó kölcsönös bocsánat által megy végbe; ez a feltétele az igazi testvéri szeretet kibontakozásának, amely nem őriz neheztelést, és mindenre tud mentséget (vö. 1Kor 13,5.7). Azért mondom ezt itt, mert ismerem a kegyetlen eseményeket, amelyek az ország múltjában katolikusok és protestánsok viszonyát jellemezték. Keresztény voltunk ma azt kívánja tőlünk: felejtsük el ezt a múltat, hogy mindenestül alkalmasak legyünk a feladatra, amelyre most az Úr hív (vö. Fii 3,13). önök szembenéztek ezzel a feladattal, és én egész különösen örülök, hogy már együtt is működnek az ember szolgálatában — egész kiterjedésében értve ezt a szolgálatot. Ez sürgetően és máris megkívánja az összes keresztények tanúságtételét, amint ennek szükségét a Redemptor hominis encikliká- ban már kiemeltem.

De — ma talán jobban, mint valaha — az az embernek teendő első szolgálat, hogy tanúskodjunk az igazságról, a teljes igazságról, „alétheuontész en agapé.

68