Szolgálat 47. (1980)

Tanulmányok - Lackó Mihály: I. Athénagorász konstantinápolyi pátriárka

Minthogy évek óta hitünk és meggyőződésünk szerint így látjuk az egyház - főképpen pedig a mi keleti ortodox egyházunk — világmisszióját, sohasem szűntünk meg ennek a meggyőződésünknek kifejezést adni. Reményeinket sem adtuk fel, és mind saját szerény erőnket, mind egyházunk erejét szüntelenül ezeknek a gondolatoknak a szolgálatába állítottuk.

Más ortodox egyházakkal együtt összehívtuk a Harmadik Pánortodox Konferenciát Rodoszba avval a céllal, hogy az egyesülésnek, a békének, a kien- gesztelődésnek és az emberek testvériségének előkészítője legyen. Láttuk, milyen nagy örömmel fáradozott ezeknek az elveknek érdekében; az összes ortodox testvéregyház elkötelezte magát mellettük.

Gondoltunk arra, hogy újra kezdjük a római katolikus egyházzal a hosszú évek óta megszűnt dialógust, és hogy evvel tüzetesen foglalkozzunk. Láttuk, hogy ez a dialógus pozitív és ésszerű módon vette kezdetét, és valóban halad előre. Mindez a minden oldalról szükséges készség légkörében és remény- teljes kilátásokkal ment végbe; természetesen Isten segítségével, akinek áldása kísérje a mieink kívánságait és a mi jóakaratunkat.

Az ortodoxia nem tétlen, és nem riad vissza felelősségétől. A tárt lélek és nyílt szív légkörében akar — az összes ortodox egyházak közös és kifejezett kívánságára - testvéri viszonyba lépni a római katolikus egyházzal, hiszen — a mai napig fennálló ellentétek ellenére — az első századok osztatlan egyházának annyi közös kincse fűzi egybe vele a hitben és a hagyományokban.

Haladást tapasztalunk az anglikán és a paleokatolikus* egyházakkal való viszonyunkban és a velük folytatott teológiai vitáinkban is. Olyan szakaszt értünk itt el, ahol bizonyos lépések látszanak kívánatosnak, hogy az általános határozat után azonnal belefoghassunk ebbe az áldásos konferenciába. Mindezek után megtudtuk, hogy már döntés is született a kétoldalú kapcsolatok és megbeszélések ápolására egy interortodox (ortodoxián belüli) bizottság felállítását illetően, amitől — kétségtelenül Isten kegyelméből - csak jót várhatunk.“

Az ökumenizmusnak, az egyházak egyesülésének kérdésében Athénagorász két szakaszt különböztet meg: a szeretet párbeszédét és a teológiai párbeszédet. Úgy tűnik, hogy az elsőt tartotta jelentősebbnek. Sőt olykor kijelentette: ha nem lennének teológusok, az újraegyesülés már megtörtént volna. Ö tehát a szeretet párbeszédét mozdította elő, a keresztények együttműködését a gyakorlati élet sokféle területén, a vitás teológiai kérdéseket későbbi szakaszra hagyva. Mint már írásom elején említettem, látogatóinak gyakran mutatta J Gillnek a firenzei zsinatról írt könyvét, ezzel a kommentárral: „Ebből a könyvből látszik, hogy ezen a zsinaton már megoldották a vitás teológiai kérdéseket. Nem tudom, mit lehetne még hozzátenni.“ De azért ismerte a teológiai kérdések fontosságát is, és a liturgiában nem engedte meg az interkommúniót, a szent* Azok a keresztények, akik az első századokban szakadtak ki az(Egyház közösségéből, pl. nesztoriánusok, jakobiták, koptok stb.

58