Szolgálat 47. (1980)

Tanulmányok - Cseri Gyula: A református egyházak és teológia főbb vonásai

nem elmélkedés vagy tanbeli tanítás, hanem a Szentírásban foglalt isteni Igének a hirdetése. Mivel az írott Ige elválaszthatatlan a testet öltött Igétől Jézus Krisztus személyében, azért az igehirdetés (prédikáció) mindig Jézus Krisztusnak, mint Isten Igéjének a hirdetése. Az elmondottakból ered a református prédikáció lényege és formája: mindig írásmagyarázaton — egy konkrét bibliai szövegen — alapuló evangéliumhirdetés, amely egyben az istentisztelet lényege is.

A Szentírással kapcsolatban a református teológiát kezdettől fogva három kérdés foglalkoztatta különösképpen: Isten Igéjének és a Szentírásnak a viszonya, a törvény és az evangélium viszonya (ez magában foglalja az Ó- és Újszövetség összefüggésének a kérdését is), valamint Isten Igéjének és az igehirdetésnek a viszonya.

Isten Igéje és a Szentírás között exkluzív kapcsolat áll fenn. A Szentírás azonban nem azért kizárólagosan Isten írott Igéje, mert az egyházi hagyomány kánoni rangra emelte, hanem mert a Szentlélek bizonyságtételében mint Isten Igéje bizonyítja meg önmagát. Az Igének és a Szentírásnak ez az exkluzív viszonya nem verbális inspiráción alapszik. Kálvin, aki az egyetemes egyház legnagyobb írásmagyarázói közé tartozik, nagyon is tisztában volt az írásmagyarázat kritikai feladatával hermeneutikai értelemben.

A református teológia kezdettől fogva hangsúlyozta a teljes Szentírás kinyi- latkoztatási jelentőségét. (A lutheri teológia itt nem járt el ilyen következetesen.) Ebből ered az Ó- és Újszövetség egységének és összefüggésének hagyományos református hangsúlyozása. Ez a teológiai szemlélet nem kis mértékben meghatározta Kálvinnak és más református teológusoknak a zsidósághoz való — a reformáció más irányzatainál sokkal pozitívabb — viszonyát.

Mivel a református teológia — Luthertől eltérően — a törvény és evangélium viszonyát a kettő dialektikus egymásra utaltságában határozta meg, és nem állított fel időbeli sorrendet vagy ellentétet közöttük, az Ó- és Újszövetséget sem ellentétes vagy egymást követő értelemben kapcsolja egymással össze, hanem szintetikusan. A törvény—evangélium formula éppen úgy jogosult, mint az evangélium—törvény formula. A lutheri megkülönböztetés, hogy az újjászületett ember a törvény hatáskörében él ugyan, de nem a törvény alatt, a református teológia számára elfogadhatatlan. Az a törvény ugyanis, amely a keresztény ember kárhozatát hirdeti (mert nem tudja betölteni), egyben életének az útját is jelenti. A törvény alapján történő bűnbánat a kegyelem elfogadására és hitére vezet, de ez a hit mint gyümölcsöző élet a törvényen tájékozódik. Mind az Ó-, mind az Újszövetség törvény és evangélium is egyben! Ez a református írásértelmezés vezetett a perikopa-rendszer eltörléséhez. Az egész Szentírást, mint Isten Igéjét, amelynek törvény és evangélium az üzenete, kell — lehetőleg lectio continua formájában — prédikálni. A zsoltáréneklés sajátosan református liturgiái és kegyességi gyakorlata a Szentírásnak, különösképpen is az Ószövetségnek ebből a teológiai megítéléséből következik. Erre az összefüggésre utal világszerte való elterjedése a református egyházakban.

37