Szolgálat 47. (1980)
Halottaink - Szommer József (Confrater) - Szokol László (Egyik káplánja)
SZOMMER JÓZSEF (1930—1979) A zalai dombok közül jött, ahol egyszerű, nyílt és melegszívű, dolgos és mélyen vallásos nép él Göcsejben, ahol a lélek valóban természet szerint keresztény. Ezzel az emberi örökséggel született 1930. febr. 14-én Bakon, az akkor még a csatári plébániához tartozó filiális községben. A sok munkát kívánó zalai földet művelő családban megszokta a munkát. Diák és kispap korában is örömmel vette ki részét belőle a család életében, és felszentelt papként sem átallotta beállni se a ház körüli, se a templomot, majd a plébániát építő munkákba. Ez utóbbiból talán túlságosan is kivette részét. Mire Józsi az öntudatos ifjúkorba lépett, Bak is saját plébánost kapott. A mindennapi szentmise, a ministrálás előkészítette papi hivatását, majd egy szentbeszédben a Szentlélek elhatározó kegyelemmel szólította. A Veszprémben kezdett teológus éveket Esztergomban kellett befejeznie. 1955. jún. 19-én Veszprémben nyerte el az áldozópapság kegyelmét, hogy benne maga is áldozattá legyen. Előbb a szolgálat áldozata. Vigántpetend, a két fiIiás bakonyi plébánia volt első állomáshelye. Hamarosan kitűnt nagy gyermekszeretetével és a hitoktatásban kifejtett munkásságával. Szerették is a gyerekek. Amikor elérkezett a „kocsira ládám“, amennyien csak tudtak, felkapaszkodtak a kocsi saroglyájába, és virágcsokrokkal kísérték el tisztelendő bácsijukat. Kaposvár, Jézus Szíve plébánia a következő állomáshely. A cukorgyár, a szegény városi munkásság plébániája, ahol úgy emlegetik, mint az egyszerű munkásemberek barátját. 1963-ban lett önálló lelkész Felsömocsoládon, az ugyancsak háború után alapított lelkészségen, a csaknem 200 éves kastélyépületben egy fedél alatt a Szentségi Jézussal. Egybenyitott három szoba a kápolna, a többi a lakás és minden. Szerény, sőt szegényes körülmények között annyira jól érezte magát, hogy végrendeletében külön köszönetét mondott a jóságos mocsoládi híveknek, akik szinte mind ott voltak a plébánia körül, mikor megérkezett közéjük, s amilyen szeretettel várták, ugyanolyan szeretettel vették körül 3 éven át. (Szegény, sokáig feledett helyek sokszor jobban igénylik, jobban értékelik és becsülik a papot.) Bizony nem így 1966-ban Csokonyavisonta. Az a szeretetlenség, ami itt fogadta, papi életének talán legnagyobb keresztje és megrövidítője is volt. Több, mint csak a szolgálat áldozata. De hősiesen viselte, egészen a Krisztustól tanult szeretettel. Jóságos emberi szívének minden melegét híveire sugározta. A jég, a teljes hidegség megtört ugyan, emberi jóságáért megszerették, de amint koporsója mellett a búcsúzó templomatya elismerte: „A szeretetet, amit tanított, nem vették át, — amit adott, nem viszonozták.“ Mindez felőrölte a szívét. 1979 hamvazószerdájának délutánján több hónapi gyengélkedés után beállt az infarktus. A nagyatádi kórházban pár pillanatra visszahozták ugyan az orvosok a klinikai halálból, de csak azért, hogy elmondhassa utolsó szavait: „Kedves barátaim, köszönöm, amit értem tettetek! Nekem meg kell halnom! Isten veletek!“ Az osztályos főorvos sokáig nem tudott abba a kórterembe belépni, mert mint mondotta: „így még embert nem láttam meghalni.“ Confrater SZOKOL LÁSZLÓ (1901—1979) Nagykanizsán született 1901. dec. 26-án többgyermekes családból. Itt végezte iskolai tanulmányait is, é® itt érettségizett a piarista atyáknál. Veszprémben jelentkezett kis- papnak, itt is szentelték fel 1925. jún. 21-én. Sokfelé volt káplán. Lelkületét ekkor is jellemezte a szerénység, az imádságos lelkűiét, az alázat és a szociális érzék. 1935-ben került plébánosnak Vigántpetendre. 27 éven át volt hűséges pásztora övéinek. Az egyik filiálisból való híve mondta sírjánál: „Mi pulaiak sohasem felejtjük el bátor helytállását a legnehezebb időkben is. 1944-ben, amikor jöttek a bombázógépek, nyugodtan folytatta a misét, nyugalmával és bátorságával erőt öntött belénk is.“ 99
