Szolgálat 46. (1980)
Könyvszemle - Fekete István: Búcsú (S. M.) - L’lmportant, c’est la musique (Puskely Mária)
laki a régi stílust erőlteti, elriasztja a fiatal nemzedéket. De az is tény, hogy a gitáros mise sem vonz mindenkit. Duchesneau óv a „kulturális diktatúrától“ is, vagyis hogy a plébánia zenéhez talán egyáltalán nem értő vezetője hatalmi szóval intézze el a zenei kérdéseket. Ugyanakkor figyelmezteti az orgonistákat: tudatosítsák, mennyivel nagyobb lehetőséget biztosít az új liturgia annak, hogy az orgona zenéje szerves részévé váljék a szertartásoknak. 4) A liturgiához idő kell! Kell időt találni arra, hogy megmagyarázzák a közösség tagjainak egy-egy ének funkcióját, törvényeit. Keresni kell a liturgia előkészítésének lehetőségeit. Az igeliturgia átelmélkedése közben a közösség tagjai maguk javasolják a megfelelő énekeket. Az a pap, aki mise előtt két perccel üzen fel az orgonistának, hogy mit játsszék, a híveknek pedig alig van idejük megtalálni az utolsó percben bejelentett éneket, azt kockáztatja, hogy plébániáján megöli a liturgiát. 5) Elengedhetetlenül szükséges a közösségi ének vezetőinek alapos kiképzése. Ennek három területem kell történnie: zenei alapismeretek, a kommunikáció tudománya (kapcsolatok, jelenlét, a csoport vezetése stb.), elméleti felkészültség (a liturgia Ismerete, énekrend összeállítása). A francia szerző elismeréssel szól arról a sok ezer énekvezetőről és orgonistáról, akik lelkiismeretesen felkészülve állnak vasárnaponként a közösség elé, és szolgálják a liturgikus cselekményt. 6) A francia liturgikus ének egyik legnagyobb hiánya az állandóság. Az embernek szüksége van arra, hogy hitét is az idő és a tér megadott keretei között élje meg. Nem véletlen, hogy milyen időszakban énekelték a hívek a Roratét, a Victimae Paschali-t vagy a Veni Sancte Spiritus-t. Az ének az ünnepet jelképezi, elhelyezi az embert az ünnepben, vagy magát az ünnepet helyezi az emberbe. Duchesneau emlékeztet a rádió vagy tévé zenei szignáljaira és a velük járó képzettársítás jelentőségére. A folyton változó énekek pillanatnyi élményt keltenek. Az állandóság, a liturgikus énekek szabályos visszatérése viszont elmélyíti az emberben az ünnepek misztériumának élményét. Ezek a visszatérő énekek a legalkalmasabbak az egész közösség „átmelegítésére“. Ez által lesz a közösség egy szív, egy lélek. 7) Meg kell találni a helyes egyensúlyt a liturgikus zene és a modem muzsika kényes kérdésében. Ha az egyház valóban „meg akar testesülni“ ebben a világban, nem mellőzheti a modern stílusú zeneműveket. A probléma csak az, hogy ezek ezerfajta stílusban és műfajban virágoznak, s szinte kivétel nélkül tiszavirág-életüek. A liturgia viszont ilyen kérdéseket vet fel: vajon használható-e istentiszteleti célokra az a muzsika, amelyre táncolnak, amely mellett szórakoznak, vagy amit munka közben félfüllel hallgatnak? Taizében megforduló fiatalok gyakran mondják, hogy nagy lelki élményt jelentett nekik az ősi zsoltárok és a klasszikus dallamok közös éneklése. Mélyebbet, mint amit bizonyos modern zene nyújthatna. Ezek a fiatalok a liturgikus zene sajátos voltáról tesznek tanúságot. A liturgikus éneknek többet kell jelentenie, mint egyszerű együtténeklést, az Úr dicséretét: ki kell fejeznie annak az Életnek énekét, amelyet egy Másiktól kaptunk azért, hogy bekapcsolódhassunk a vele megélt közösség egyetemes szimfóniájába. — Végső elemzésben komoly szakembereknek kell eldönteniök: a modern „könnyűzene" mely darabjai ütik meg a liturgikus zene mércéjét. 8) A francia liturgikus zene fejlesztésén számos szakember dolgozik. Lille-ben és Lyonban, valamint több egyházmegyei iskolában folyik a helyi énekvezetók és orgonisták képzése. Duchesneau elsősorban ezek összehangolását és országos terv kidolgozását sürgeti. 9) Befejezésül a francia muzsikus ezt javasolja: a liturgikus ének megújításáért forduljanak a francia népének kincsei felé, és alkalmazzák azt a jelenlegi igényekre. Ebben látná a francia liturgikus ének és zene jelenlegi válságának megoldását. Zárszavában megismétli: az alapelvek tiszteletben tartása mellett helyet kell hagyni a jogos pluralizmusnak. Az Egyház így folytathatja kétezer éve zengő istendicsérő énekét, és vallhatja meg hitét az örök liturgia ünneplésével. « Puskely Mária 94
