Szolgálat 46. (1980)
Eszmék és események - Szent Gellért püspök (Béky Gellért)
3. Szent Gellert nem hozzánk, magyarokhoz készült. A Szentföldre szeretett volna menni remetének. Tudós típus volt. A könyvekhez húzta a szíve. Ott Krisztus szülőföldjén kedvére imádkozhatott volna, beletemetkezhetett volna könyveibe, kedvenc Jeromosába, ö maga se gondolta volna akkor, hogy Velence helyett a puszta, könyvei helyett a püspöki teendők, a csendes magány helyett a harci lárma lesz majd osztályrésze. A sors tréfája lett volna ez? Véletlen? Egy vihar, egy félbarbár király határőrei s egy félnomád, félig pogány nép játszották most számára a Gondviselést. Mert csakugyan az volt. India és Japán szintén ilyen módon, „véletlenül“ kapta Xavéri szent Ferencet apostolának. Bobadillának kellett volna mennie. De hirtelen megbetegedett, és Ferencet ugratták be helyette, mert a hajó nem várhatott. Nincs jobb terv a minden tervünket áthúzó Gondviselésre való hagyatkozásnál ... 4. Annyiban azért mégis beteljesült Gellért álma, hogy remetéskedhetett egy ideig a Bakony rengetegeiben. A csend, a puszta, a rengeteg, a hegyek: régtől kezdve a nagy szentek, rendalapítók, vérbeli misszionáriusok töltekező, érlelő iskolája. Az európai népek kereszténnyé levése jobbára a szerzetesek munkája. Átlag koruk a negyven körül mozgott, mikor munkába álltak. Előtte már majd 20 év csendes szemlélődésében értek lelki emberekké. Mint püspökök is meg- állták a helyüket. A mi Gellértünk is a nagy szerzetespüspökök sorába tartozik. Tanulhatunk tőle: hogy kell türelemmel várni tudni az „órára“. Mint kell készülni imádsággal, csendben, Isten-közelségben az emberközelség felelősségteljes hivatására. Különben hiába a lázas tevékenység, levegócsapkodó tűzijáték a külső munkálkodás! 5. Pedig semmiképpen sem lehetett könnyű Gelíértnek a pompás Velencéből belecsöppenni a magyar ugarba! Egy keresztény néptől elszakadni holmi félvad, műveletlen, ázsiai vándornép miatt. Nyelvünket nem értette, szokásaink nem az ő szokásai voltak. Neki biztos nem voltak illúziói a magyar missziót illetően. Könnyebb dolog lehetett akkortájt egy szilaj csikót megzabolázni, mint a büszke, szabad magyarokat a Jézus Úr szelíd jármába kényszeríteni. Gellért maga is temperamentumos szent volt. A krónikák nem csinálnak titkot se haragjából, se szigorúságából, aminthogy nagy szeretetét sem hallgatják el. Alakja elevenen él előttünk a legendák díszítő fátyolán keresztül is. Hús és vér szent volt. Nagy realista lehetett, aki a szívével értett. Nagylelkűsége részben pótolta a hiányos nyelvismeretet. Sok későbbi hithirdetőnknél hiányzott ez a nagylelkű, megértő szeretet. Gellért bőséges ajándékot adott a kézi malommal őrlő magyar asszonynak. Annyira megtetszett neki a magyar ének (amit aligha értett). Pedig nem hinném, hogy szenténeket dúdolgatott az a magyar menyecske Gellért Úr ablaka alatt azon a nevezetes éjjelen. Biztos valami ősi magyar dallam lehetett. Mi modern misszionáriusok, okulva a múlt számtalan baklövésén és követve a II. Vatikáni zsinat útmutatásait, gyűjtögetjük, tanulmányozzuk a nem keresztény 74
