Szolgálat 46. (1980)

Isten ünneplő népe

ISTEN ÜNNEPLŐ NÉPE

Emberi létünk lényeges eleme az ünnep. Élvezhetővé, elviselhetővé teszi fűszerével a hétköznapok ízét. Az ünnepen együtt vagyunk. Az ünnep enyém is, tied is, mindannyiunké. Lelkünk kiemelkedik az anyag közvetlen vonzásából, egységre lép azokkal, akiket szeret. Nem menekülés tehát az egyhangúság egy újabb válfajába vagy felületességbe: benső találkozás. De külső jelek: csend és ének, tekintet és taglejtések teszik lehetővé, mélyítik el. Ezért még az „egyedül ünnepeltem“ is a másikkal kapcsol össze, vele egyesít. Az ünnep mindig a „mienk“: közös élmény, akár meleg családi körben, akár milliós tömegben, vígan vagy gyászolva. A hétköznapokon is találkozunk, de rendszerint nincs idő és belső béke, megfelelő környezet és személyes felkészültség, hogy az együttlét kiteljesedhessék, és igazi jelenlétté válhassék. Boldog az, aki nap mint nap így lehet együtt másokkal!

A liturgia a megváltásnak, a hit titkainak ünneplése. A házigazda a Háromságos Egy Isten. Az Atya hív, hogy már itt a földön kiáraszthassa ránk Fiában és Fiával Lelke kincseit. Jézus megtestesülése, halála és feltámadása tette lehetővé ezt a kapcsot Isten és az ember között. Tudta azonban, hogy nekünk nem elég a múlt elvont tanúsága: meg kell élnünk megváltásunkat. Az élet legfontosabb mozzanatait jelölte ki ünnepi alkalmaknak: születés (újjászületés), másikkal—másokkal elkötelező felnőtt szeretet (a család, ill. a közösség szolgálatában), komoly betegség (lelki és testi síkon), s főként az ő „emlékezetének“ megülése. De nehogy a „hét szentség“ megszokottá, megkövesedetté váljék, csak a lényeges elemet jelölte meg: pár szót, pár szimbólumot: vizet, bort, olajat, összetalálkozó szeretetet, megtört testet és szívet. A többit rábízta a „vőfélyre“. A szentatyákkal úgy is mondhatnánk: Krisztus a főszereplő — mert ö keresztel, ő bocsátja meg bűneinket, ő árasztja ki ránk Lelkét, ő kapcsol be áldozatába stb.; ugyanakkor Egyházát bízta meg a részletes rendezéssel, a szertartások megszervezésével. A lényeg az, hogy megéljük: ő szeret minket, és mi is szerethetjük őt; köztünk van, és mi — ha összetartozunk szolgái vezetése alatt — Benne és Vele tapasztalhatjuk meg a szeretetet, megváltottságunkat. így lesz az ö ünnepe a mi ünnepünk, a megváltás igazán isteni és emberi megünneplése. — Az Egyház azonban, az ö Leikétől sugallva, nem állt meg itt. A hála, a dicséret, a könyörgés alapmagatartását is ünnepivé emelte: a közösséggel (még ha valaki egyedül is mondja) és a közösségért végzett imát, a zsolozsmát is ennek a találkozásnak jegyévé tette. S mint a nagy ünnepek fénysugarait árasztja ki a minket körülvevő tárgyakra és szemé5