Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Sántha Máté: A szép szolgálat öröme

lépő elsősorban Öt keresi. Tehát a szentségháznak a figyelmeztető örökméccsel központi helyet kell elfoglalnia. Nem szabad úgy eldugni vagy „álcázni“, hogy alig találjanak rá.

A magyar egyházi zenében, Kodály és a Szent Vagy Uram énektár nyomán, szerencsésen áttört a művészi és magyar jelleg, kiszorítva az érzelgős németes csinálmányokat. A képzőművészet terén sajnos még ma is messze vagyunk ettől. Pedig a népi kálváriáktól Kovács Margit vagy Dominek György alkotásaiig volna elég mintánk és felhasználni valónk, nem is szólva néhány az utóbbi időben épült remekbe szabott templomról (Hollóháza, Farkasrét stb.).

Építkezni, alakítani persze nem minden papnak áll módjában. De a meglévőt ápolni, rendben tartani igen. Nincs szomorúbb, mint az elhanyagolt, poros, pókhálós templom vagy éppen a piszkos tabernákulum. A jó pap, mint Urának első számú imádója, sokat időzik templomában, tehát mindent észrevesz. A kétkezi kivitelezés nem őrá vár. Mindenütt biztosan vannak jó hívek, akik kitüntetésnek érzik a sekrestyési, takarítói teendőket. A tisztaságtól ragyogó, ápolt külsejű templom máris kellemes benyomást kelt, az oltárnál és a tabernákulum körül mindig friss virággal (világért se művirággal: Isten színe elé semmi „csinált“ nem való!), amit ne csak vasárnaponként újítsunk meg. — Azt mondtuk, hogy „vannak“ jó hívek. De erre is nevelni kell és lehet őket. Eszembe jut egy család, amely kirándulást tett a budai hegyekbe, s többek között egy ottani kápolnát is fölkeresett. Kislányuk önként felajánlotta vadvirágcsokrát az oltárra. A pap ahelyett, hogy átvette volna, bevitte a kislányt a sekrestyébe, vele rendeztette el a virágokat egy vázában, s utána maga vihette az oltárhoz. Ez a gyermek korán megérezhette azt, amit a címben „a szép szolgálat örömének“ mondtunk. Az ilyen benyomások nem maradnak nyom nélkül.

A liturgia bemutatója és a szent cselekmény

A liturgia szépségéhez elsődlegesen hozzátartozik annak megjelenése és stílusa, aki végzi. Magától értetődik, hogy a papnak kifogástalanul rendes külsővel kell az oltárhoz lépnie. Ha tetszik, mondhatjuk úgy is, hogy legyen „elegáns“. Természetesen nem a divat értelmében. Amiről itt szó van, azt talán egy példa érzékelteti legjobban. Ismertem egy lelkes fiatal papot, aki mindig lobogott, mindig sietett, mindig egy kicsit kócos és megjelenésében enyhén „pongyola“ volt. Aztán egyszer betévedtem egy templomba, ahol ő egy mellékoltárnál (természetesen még a Zsinat előtt) éppen csendes misét mondott, csak úgy egyedül. És akkor szemem-szám elállt. Barátunk minden hajfürtje simára nyalva, mozdulataiban nyoma sem volt a sietségnek, egész magatartása csak úgy sugározta az ünnepi áhítatot és elmélyedést. Alig ismertem rá. Ebből a látványból nagyon sokat tanultam. Azért volt fontos megemlíteni, hogy nem „népnek szóló“ misét mondott, mert a pap nem a „hallgatóság" kedvéért szedi össze magát a miséhez, hanem az Isten kedvéért, akit szolgál. Éppen ezzel a minden póztól mentes magatartással hat legmélyebben környezetére is.

42