Szolgálat 46. (1980)

Tanulmányok - Babos István: Liturgia és élet

vö. Him 6,16). Isten nemcsak szóban, hanem tettben, a Fiúban nyilatkoztatta ki önmagát úgy, hogy vállalta emberi sorsunkat. Egyrészt megláttuk személyében, mennyire szeret minket Isten — Egyszülött Fiát adta értünk —, másrészt benne megvalósult az Isten terve szerinti ember, aki teljesen hozzásimult az Atya akaratához, s ezért az megdicsőítette őt a feltámadásban (Fii 2,5-11). Amikor két szerető személy egymásra talál, életük új irányt kap, újjászületnek. Jézus Krisztusban Isten és az ember egymásra talált, s ennek eredménye az új ember és az új élet. „Az ő (Krisztus) révén van mindkettőnknek (mindenkinek) szabad utunk az egy Lélekben az Atyához“ (Ef 2,18). A feltámadt Krisztus a sző- lótő (Jn 15,1), a „szent gyökér“ (Róm 11,16), amely az egész fát élteti, táplálja.

A keresztségben hozzá csatlakozunk. Az aktív részvétel tehát nem a szentség felvételének érdekessé tétele, hanem részesedés az isteni természetben (2Pét 1,4). Erre utal szent Pál állandóan visszatérő kifejezése: vele halunk meg („szün“), és vele új életre ébredünk. Erre utal Krisztus testében és vérében való részesedésünk (1 Kor 10,16). A pap és a hivő találkozása a szentségi szertartásokban ennek a feltámadt Krisztussal való találkozásnak a megjelenítése. Krisztus van jelen az eukarisztiában, az igehirdetésben, a szentségekben az egyházi közösségben (SC 7), ezért a kegyelem, amiben a hivő részesül, a Krisztusból kiáradó és a hivő életét átalakító új élet. A keresztségben és a bérmálásban Krisztus szól hozzánk: „Velem vagy, — Isten családjához tartozol." Az eukarisztiában ezt a családi kapcsolatot erősíti az élet kenyere. Ezt az életet éleszti újra a bűnbánat szentsége, ezt erősíti a szent kenet, ezt szolgálja a papi rend és a házasság. Erre a hívásra (felajánlott kegyelem) válaszol a szentség felvevője (elfogadott kegyelem), és így Krisztus és a hivő között megteremtődik vagy elmélyül a barátság. Az Isten hívására, amely örök életet akar adni nekünk Krisztusban (Róm 6,23), csak lelkesedéssel, örömmel, hálával és viszontszere- tettel válaszolhatunk.

Egyéni és közösségi vallásosság

„Az Egyház azoknak az embereknek a társasága, akiket ugyanannak a hitnek vallása és ugyanazoknak a szentségeknek használata kapcsol egybe a törvényes pásztoroknak, kivált Krisztus helyettesének, a római pápának tősége alatt4." Ez az „iskolás“, a régi teológiában általános meghatározás (Bellarmino Szent Róbert nevéhez fűződik) a protestánsok ellenében hangsúlyozza a kormányzói hatalmat. Eszerint az elképzelés szerint a hit és a szentségek egyéni kapcsolatot teremtenek Isten és a hívek között, és a hasonló gondolkodású híveket fogja piramisszerű egységbe a kormányzói hatalom.

A 2. vatikáni zsinat szerint „az egyház Krisztusban mintegy szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének" (LG 1). Az egyház egysége olyan, mint a családé — Isten népe —, ahol nem hiányzik a kormányzó hatalom, de az egységet a belső értékekhez való vonzódás, a Lélek ajándékaiban való részesedés teremti meg (LG 7).

2

17