Szolgálat 45. (1980)
Halottaink - P. Bieleck József SJ (Békési I. - Vlossák R.)
„A magyar egyház egyik legnagyobb jótevőjét szólította magához az Úr." A temetésén részt vevő szombathelyi püspöki helynök is kiemelte beszédében ezt. Bensőségesen tisztelte mindig Jézus Szívét és Mária szeplőtelen Szívét. Sok kilencedet végzett. A lelkigyakorlatokban erősen támaszkodott Szent Ignác és Xavéri Szt. Ferenc gondolatkincsére. 1975 után még inkább elmélyedt a rendalapító P. Janssen és az ugyanakkor boldoggá avatott missziós páter, Freinademetz lelkiségében. A sok munka felőrölte egészségét. Elhatározta, hogy a 70 évet elérve visszavonul. De nem volt lelke hozzá. Folytatta — mindvégig. Pedig már nagyon fáradt volt. Egyik utolsó látogatója mégis így ír: „Épültem jókedvén és fáradhatatlan segítőkészségén. Szívesen marasztalt bennünket.“ — 1979 novemberében pihenni jött szűkebb hazájába. Itt érte az első agyvérzés. Hamarosan a gráci egyetemi klinikára szállították, ahol még 3 hétig küzdöttek életéért. Reménykedtek, hogy ismét talpra állítják, hisz öntudatát, gondolkodó és részben beszélöképességét végig megőrizte. Dec. 9-én, vasárnap a szíve felmondta a szolgálatot. Az örök Főpap magához hívta hű szolgáját: „Menj be Urad örömébe!“ Szülőfalujában, szülei mellé temette dec. 15-én László István burgenlandi püspök, vagy húsz paptestvér és sok-sok hivő részvételével. A gyászolók érzéseit talán ez a részvétlevél foglalja legtömörebben össze: „Annyi honfitársunknak segített, annyi igazi krisztusi szeretettel tette mindezt, hogy távozása nemcsak mint egynek oltártestvéreink vagy honfitársaink közül hagy űrt maga után, hanem fölveti a kérdést, ki tudja szétágazó, csendes jótékony tevékenységét egyhamar pótolni.“ Csak nagy szívének most már — reméljük — Isten előtt esedező szeretetében bizakodhatunk. Confrater P. BIELECK JÓZSEF SJ (1920—1979) Négy év alatt az ötödik magyar papot temetik a kanadai magyar katolikusok. Négy közülük jezsuita volt. És az öt közül négy mint plébános dolgozott a torontói magyarok között. Bieleck atya közvetlen utódja, P. Király István és dolgos elődje, P. Horányi Lajos mellé került a courtlandi magyar temetőben. 1920. dec. 1-én Nagyváradon született. Osztálytársai mondták, hogy IV. gimnazista korában a debreceni piaristáknál, amikor játszani hívták, türelmet kért, amíg imáit befejezi. Társait levezette pincéjükbe, ahol egy felfordított teknőt használt „oltárnak". Már akkor pap akart lenni. Érettségi után, 1939-ben belépett a jezsuita noviciátusba a budapesti Manrézában. 1942-ban Kassán végezte bölcseleti tanulmányait. Ö volt az elsőévesek „bidellusa“. Szorgalmas, jó diák, szellemes megjegyzéseivel jó közösségi ember. Szegeden, Olaszországban, Belgiumban végezte tovább rendi iskoláit. Pappá 1951. dec. 6-án szentelték. Mottója ez volt: „Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal“ (1Jn 3,18). 1979. aug. 22-én, a torontói Szent Erzsébet-temp- lomban tartott feltámadási miséjén, rendtársa, P. Babos István ebből indult ki, és megmutatta, hogyan igazolódott be életében. Kanadában először Montrealba került, ahol „A Szív" szerkesztésébe segített be. Onnét Hamiltonba, majd 1964-ben Torontóba került lelkipásztori munkára. Bár érdeklődése inkább irodalmi és történelmi jellegű volt (kedves diákja volt Debrecenben Báthory Józsefnek, a piaristákat később az USA-ban elindító magyar tanárnak és cserkészvezetőnek, tőle hozta műveltsége gyökereit), az adminisztrációs munkában is bevált. Az új plébánia megépítését szívügyévé tette; az építkezés idején nap mint nap hosszú időt töltött az ellenőrzés, felülvizsgálat munkájával. Ez a plébánia ma is szíves otthona a környéken dolgozó vagy átutazó rendtársaknak, és szinte napi vendégfogadója a látogató papságnak. Torontói plébánossága a II. vatikáni zsinat határozatai megvalósításának idejére esett. Kitartó munkával készítette elő a magyar nyelvű misemondást. Fáradtságot nem 97
