Szolgálat 45. (1980)

Az egyház szava - A pápa beszéde Isztambulban Szent András ünnepén

Már sok minden megvalósult; de folytatni kell az erőfeszítést. Le kell vonni a következményeket ebből a kölcsönös teológiai újrafelfedezésből mindenütt, ahol katolikusok és ortodoxok együtt élnek. Le kell győzni a megszokott elszigetelődést, hogy együttműködjünk a lelkipásztori cselekvés minden olyan területén, ahol ezt a köztünk fennálló, már csaknem teljes közösség lehetővé teszi. Nem szabad félni attól, hogy egymással tanácskozva, kölcsönösen újra vizsgálat alá vegyük az érvényben lévő egyházjogi szabályokat, amelyek még elhomályosult közösségi tudatunk idejéből valók, míg ma már ez a közösség szoros, ha még tökéletlen is. Azokra a szabályokra gondolok, amelyek talán nem felelnek meg többé a szeretet dialógusa eredményeinek és az általa megnyílt lehetőségeknek. Fontos, hogy a hívők mindkét oldalon tudomást szerezzenek az elért haladásról, s kívánatos lenne, hogy a dialógussal megbízott személyeknek gondjuk legyen a hívek életére vonatkozó következtetések levonására a jövendő fejlődés során.

A most kezdődő teológiai párbeszéd feladata, hogy felülkerekedjünk a még meglévő félreértéseken és egyenetlenségeken, ha nem is a hit, de legalább a teológiai megfogalmazás terén. A párbeszédnek nemcsak a szeretet dialógusa légkörében kell kialakulnia (ennek a légkörnek fejlődnie és fokozódnia kell), hanem az imádás és készség légkörében is.

Csakis az imádás szellemében, a „minden ismeretet meghaladó“ (Ef 3,19) kimondhatatlan misztérium transzcendenciájának éles érzékével lehet majd helyükre tenni a fennálló különbségeket, és „nem rakni“ egymásra „több terhet a szükségesnél“ (Csel 15,28), hogy helyreállítsuk az egységet (vö. Unitatis redintegratio határozat, 18). Valóban úgy tűnik nekem, nem annyira azt a kérdést kell fölvetnünk: helyreállíthatjuk-e a teljes közösséget, hanem inkább: van-e még jogunk különváltan maradni? Ezt a kérdést egyenesen Krisztus akarata iránti hűségünk nevében kell föltennünk — egyházát illető akaratára gondolok, amely iránt szüntelen imával kell mindkettőnknek mindig készségesebbé válnunk a teológiai párbeszéd folyamán.

Ha az Egyház hivatása, hogy az embereket összegyűjtse Isten dicsőítésére, akkor Szent Iréneusz, Kelet és Nyugat nagy egyházdoktora, arra emlékeztet, hogy „Isten dicsősége az élő ember“ (Adv. Haer. IV, 20,7). Minden arra van rendelve az egyházban, hogy lehetővé tegye az ember számára az életnek ezt a teljes szabadságát, amely az Atyával a Fiú által a Lélekben való közösségéből fakad. Hiszen Szent Iréneusz így folytatja: „és az ember élete: Isten szemlélete“, az Igében megnyilvánuló Atya szemlélete.

Az Egyház csak akkor tud teljességében megfelelni ennek a hivatásnak, ha egységével tanúskodik erről a Krisztusban elnyert új életről: „Én bennük, te énbennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél“ (Jn 17,23).

Abban a bizonyosságban, hogy reményünk nem csalatkózhatik (vö. Róm 5,5), újra hangoztatom, szeretett testvéreim, mennyire örülök, hogy köztetek vagyok,

60