Szolgálat 45. (1980)

Tanulmányok - Hets Aurelián: Magyar bencések a misszióban

folyóiratot indítottak, hanem 1938 óta átvették a Sáo Paulo-i magyar sajtó szerkesztését, tulajdonjogát és kiadását is. A Magyar Újság, majd a Délamerikai Magyar Hírlap (Gazeta Húngara) évtizedeken keresztül nemcsak a brazíliai magyarság lapja volt, hanem megtalálta az utat a többi kontinens magyarsága felé is. Nagy nemzeti, irodalmi és apostoli munkát jelentettek a Hírlap évenként megjelenő Naptárai is, ahol a magyar irodalom remekei és a jelenkor íróinak alkotásai láthattak napvilágot. Missziós útleírások, lelkipásztori tapasztalatok, egyéb beszámolók, helyi hírek, a napi és történelmi jelentőségű események mellett bőséges források a múltat és az emigráns magyarság sorsát kutatók részére is. Nemcsak egyesületek, így a Szent Gellért kolostor könyvtárában, hanem magánosok birtokában is még sok helyen megtalálhatók ezek a már történelemnek számító évfolyamok. Szelecz Arnold és rendtársai mindent följegyeztek és leírtak, de még nem készült el a nagy összefoglaló mű.3

Árpádfalva mellett több más távoli magyar telep is volt, nemcsak Säo Paulo államban, hanem főként a szomszédos, kávétermelő Paranában, ahol 1939 után két templomot is építettek papjaik vezetésével a katolikus hívek. A protestánsok szintén saját helyiségeikben várták pásztoraik látogatását. A kisebb szórványok persze ritkábban részesülhettek ebben, mert a lelkipásztorokat lefoglalták a városok, ahol a magyarság zöme tömörült. Rio de Janeiro, Porto Alegre, Belő Horizonte, Lorena még most is részesül magyar lelkipásztori munkában. Sáo Paulo jelenlegi 10 milliós tömegével ugyan felszívott és elfojtott sok magyar megmozdulást, de még mindig folytatódik a bencések vállalkozása folytán 1932- ben elkezdett munka, amely nemcsak a lelki szükségleteket van hivatva betölteni és kielégíteni, hanem kulturális, társadalmi, nevelő és segélynyújtó, irányító, környezetismertető, megszoktató és a magyarságot mégis megtartó, a hozzá való ragaszkodást megőrző feladatot jelent.

Megadott kereteinkben még azok nevét sem tudjuk elsorolni, akik az első magyar bencés után Brazíliába jöttek, még kevésbé tudnánk részletezni munkájukat. „Brazíliában először is minden más“, mint ahogyan a távoliak gondolják. Ezért volt Szelecz Arnoldnak és utódainak annyi leleményességre szükségük. Itt valóban „mindenkinek mindene“ kell hogy legyen a misszionárius.

Nem pasztorális kézikönyvekből tanulták a missziós munkát, amely sokban különbözött az észak-amerikai magyar egyházközségek kereteitől, s amelyhez hasonlót Európában sem lehet látni. Az első bencések ebben a tekintetben egészen egyéni stílust és gyakorlatot fejlesztettek ki. A magyarok a belvárosi részeken kívül az egymástól sokszor 40—50 km távolságra levő peremrészeken helyezkedtek el, de itt sem összefüggően. Ez a lelki ellátást nagyon megnehezítette. Csak Säo Paulóban és a hozzácsatolt külvárosokban 13 különböző templomban volt havonként magyar szentmise, nem számítva az anastációi templomot, ahol minden vasárnapra jut magyar mise. Ezeken a helyeken a hét

3 A missziós élet viszontagságairól vő. a szerző cikkét: „Fáy Dávid indián misszionárius“, 38. sz.

47