Szolgálat 45. (1980)

Tanulmányok - Hets Aurelián: Magyar bencések a misszióban

akkor még jóval egymillió lakoson aluli ipari és kereskedelmi gócpont bőven nyújtott munkaalkalmat és a város külső részein olcsó házhelyeket, ahol szorgalmas magyar kezek egymást segítve hamar felhúzták a lakhatás feltételeit valamiképpen kielégítő, később kibővítendő, csinosítható házaikat. Magyar nemzeti jellegük és lelkiségük megtartására magyar társadalmi, sport-, dal- és egyéb egyesületeket alapítottak, legtöbbször a külföldi magyar hivatalos képviseletek pártfogása nélkül, mivel az alapítók többsége az anyaországot környező államokból, tehát nem magyar útlevéllel érkezett az új hazába. Éppen ezért érdemelnek még nagyobb elismerést. Már magyar iskolák is működtek Sáo Paulóban. De ez a nemzedék nagyon hiányolta, hogy nem voltak papjaik, akik lelki szükségleteiket hazai nyelven kielégíthették volna. A portugál nyelv megtanulása akkor még nem volt feltétlenül szükséges, és számos, a huszas években javakorában kiérkezett magyar sohasem tanult meg úgy brazilul, hogy az itteni papokkal magát lelki dolgaiban megértethesse, gyónását elvégezhesse vagy tanácsukat kikérhesse.

Volt ugyan Sáo Paulóban a huszas évek végén egy szaleziánus atya, Czeza- rovics Balázs, de idejét olasz provinciájában kijelölt munkaköre foglalta le. Csak ritkán tudott a magyar hívekkel foglalkozni a szaíéziek híres líceumában lévő lakásán. Ugyanígy később érkezett rendtársa, Báli Béla2 sem szentelhetett annyi időt a magyarságnak rövid brazíliai tartózkodása alatt, mint amennyit közkedveltsége miatt elvártak tőle.

A csoportosuló és szervezkedő magyarság tehát Magyarország prímásához. Serédi Jusztiniánhoz fordult: küldjön magyar papokat missziós munkára. Serédi, a bencés szerzetesből lett esztergomi érsek, a pannonhalmi főapáthoz fordult a kéréssel. Az akkor még a főapátot, Bárdos Remiget helyettesítő koadjutor, Kelemen Krizosztom vette kezébe az ügyet. A mindig lelkes, optimista rendfőnök — sokszor még a romantikus megoldásoknak is híve — nagy igyekezettel fogott a megoldáshoz, és mindvégig nagy odaadással és megértéssel kezelte a kérdést. Halála előtt még meg is látogatta a brazil missziót, és többször kifejezte óhaját: bár ott tölthetné az árpádfalvi kápolna mellett élete utolsó, nagybetegen leélt éveit.

A brazíliai vállalkozást rendje missziójának tekintette, így is mutatta be főapáti tanácsa és rendtársai előtt. Mint hosszú ideig nyalkái plébános, nagyon tudta értékelni és szeretni a lelkipásztori munkát, s minden nemes magyar ügyet erején felül tudott támogatni. Az ezeréves magyar bencés rend, amely misz- sziós munkával kezdte magyar földön a létét, most ismét egy lehetőséget kapott hivatásának betöltésére. Mikor már érezte, hogy — saját szavai szerint — az érdekeikben nagyon is közelről érintett rendtársak „leküzdötték magukban a gazdasági bajokkal természetszerűen együttjáró lélekrendülést, vállalták életigényeiknek tetemes leszállítását, s a testvéri belső békével lehetővé tették a rendi munka felvételét, az értékek egybefogását, a belső megújulás elindulását“,

2 Lásd nekrológját 39. számunkban. (Szerk.)

44