Szolgálat 45. (1980)

Tanulmányok - Tóth Veremund: A bencés stabilitás időszerűsége

lemondások korlátái között. Ugyanígy a szerzetesi család is megteremti tagjai kibontakozásának és megszentelődésének feltételeit azzal, hogy önként, jószívvel vállalják szerzetesi családjuk fegyelmét.

A stabilitás ezenkívül lehetővé teszi a monasztikus családban a kegyelmek forrásával, Krisztussal való élő kapcsolatot a közös ima, a krisztusi áldozatban való részvétel, az engedelmességben végzett munka által, az apát személyének közvetítésével. így a szerzetesi család utat nyit a szerzetes számára, hogy szüntelen gazdagodjék Krisztus teljességével (Ef 3,19).

A család ezer gyökeret ereszt saját életterébe. A monasztikus család is legyökerezik saját történelmi, földrajzi és egyházi környezetébe. Ezért a monostorok benoés családjai — ellentmondásnak hangzik ez a világot elhagyó Benedek fiaitól — mindig szervesen beleépültek az emberek társadalmi közösségébe, és bekapcsolódtak az Egyház vérkeringésébe. A bencés monostorok szinte természeti törvény erejével lettek mindig az Egyház apostolai, az evangéliumi szellem és élet kisugárzói. A monostor apostoli hivatása magából a kolostori életből fakad. Éltetője a közösség imája, az Opus Dei. A latin-amerikai püspökök pueblai konferenciája (1979) iránymutatóan fogalmazta meg a szerzetesi életnek ezt a hivatását: „Az Istennek szentelt szerzetesélet önmagában véve igehirdetés... a kommúnió és a részvétel értelmében" (721).

De mivel a monostori közösség fizikailag is beleépül a környezetbe, elkerülhetetlen, hogy az élet tanúságán túl vállalja a tett, az igehirdetés tanúságát is. Itt is érvényesek Szent Ágoston kedvelt szavai: „Az igazság szeretete a szent magányt keresi, de a szeretet szüksége vállalja a méltányos cselekvést“ (Civi- tas Dei XIX. 19).

A monasztikus apostolság magán viseli a monostori élet sajátos bélyegét, az engedelmesség és a monasztikus élet jegyét. A stabilitás áthatja az apostoli tevékenységet is: apostoli munkájuk vonzópontja mindig a monostor, nem individualista aktivitás, hanem a közösség apostolsága. Még a plébániai paszto- ráció sem az egyéni munka, hanem a közösség jegyében történik, azt is a szerzetesi közösség élete termékenyíti meg4.

A bencés apostolság elsősorban mégis élettanúság: az összetartozás, a szolidaritás, a kommúnió tanúsága, és elsősorban nem vándorapostolság. Puebla prófétai szavakkal hívja fel a figyelmet az élettel megrajzolt minták, modellek szükségességére a keresztény népek nevelésében. Azután megjegyzi: „Mondják, hogy a középkorban a legnagyobb jelentőségű politikai tett a bencés kolostorok alapítása volt, mivel azok közös életének formája lett a születő Európa szociális berendezésében a nagy mintakép“ (272). A bencés apostolság a stabilitással vállalja a közös sorsot, vállalja a nép életét örömében és fájdalmában, a néppel együtt vállalja ezt a sokarcú, gazdag életet. A bencés apostolság a jelenlét tanúsága a testvér számára, akihez Isten küldött. Apostolságunk ereje attól függ, tudunk-e meggyőző, gazdagító jelenlét lenni annak a testvérnek, akihez Krisztus küldött.

32