Szolgálat 45. (1980)
Tanulmányok - Tóth Veremund: A bencés stabilitás időszerűsége
egyházmegyébe való inkardináció2. A stabilitás fogadalmával a monachus a szerzetesi család tagja, a monostor pedig az ő hazája, választott otthona lesz. Fontosnak tartjuk, hogy elmélyítsük magunkban az önként vállalt stabilitás jelentőségét és átélését, hisz Szent Benedeknek alapvető gondolata: „az ő vezetése alól magunkat soha ki nem vonva, mindhalálig megmaradunk tanítása mellett a monostorban“ (BR Prol 126-8). Sürgető kötelesség számunkra ez az elmélyülés, hiszen talán semmi nem látszik annyira túlhaladottnak a mai világ értékelésében, mint a mi bencés stabilitás-fogadalmunk. A mi világunk — s ebben élünk valamennyien — a gyors változások jegyében áll: új értékek tűnnek fel, ellentétben a régiekkel, s konfliktusokat váltanak ki az emberek között és bennük magukban, még akkor is, ha nem mindig valós, hanem csupán látszatértékek. Mikor azonban a hírverés nagyhatalma a felszínre dobja őket, ellenállhatatlan varázzsal vonzzák az embereket, különösen az ifjabbakat. A szinte felmérhetetlen lehetőségek, amelyekkel az élet kecsegteti az indulókat, a mai civilizáció gyors változásai — naponta tapasztaljuk ezt a technikában, a társadalmi érintkezés széles skáláján, életmódunkban, a divatban, fogyasztási cikkeink tüneményes újításaiban, hivatásbeli munkánkban, nem is beszélve a családi életről —, egyszóval az egész bűvös „fejlődés“ benső bizonytalanságot kelt bennünk, tükröződik állhatatian- ságban, türelmetlen újdonságkeresésben, különösképpen mélyen érintve az új nemzedéket. A keresztény embernek éberen kell figyelnie az idők jeleit, hogy a múlandó világ változásai között élve áldozata ne legyen ennek a változó világnak (vö. Jn 17,14). 1) A stabilitás történeti eredete A pusztai atyák mély lélekbelátással megérezték, hogy amint a gyakran átültetett fa termése nem érik be, ugyanúgy nem hozhat gyümölcsöt az a szerzetes sem, aki gyakran változtatja helyét. Ezért azt tanították, hogy a remete ne hagyja el lakóhelyét, ahogy rátámadt a kísértés: ha onnét eltávozik, ugyanaz a kísértés várakozik rá az új helyen, ahova vándorol. Pachomius épp ezért egy helyen gyűjtötte össze a remetéket, a „koinobicn“-ban, ahol együtt dolgoztak, imádkoztak és szolgálták egymást. így a közös élet szervesen fejlődött ki a remeteéletből. Arles-i Cézár, kevéssel Szent Benedek Atyánk előtt, hangsúlyozta, hogy stabilitás nélkül nem lehetséges szerzeteséletet élni; „Ha valaki jelentkezik a conversio-ra (megtérésre, vagyis a monasztikus életre), el kell fogadni azzal a feltétellel, hogy kitart benne a halálig.“ Nagy Szent Vazul előírja, hogy egyetlen más szerzetesi közösség se fogadja be azt a monachust, aki állhatat- lanságból elhagyta saját közösségét (Regulae fusius tractatae 36). A szerzetesség történetében egyesek — mint a stiliták (oszlopon élők) vagy az elzártak (reclusi) — a helyi stabilitás elvét (stabilitás loci) végletesen eltúlozták. Ezzel ellentétben megállapíthatjuk, hogy a remeték nem egyszer változtatták helyüket,’ ha az Egyház érdeke és szolgálata úgy kívánta. Már Remete 28
