Szolgálat 45. (1980)

Tanulmányok - Békés Gellért: Isten keresése a Regulában

Abban a közösségben, ahol így zsolozsmáznak a szerzetesek, életük szent szolgálata mintegy testet ölt a liturgiában: az ilyen közösség az „ecclesia orans“, Krisztus virrasztó jegyese, aki imádságos éberségben keresi, hívja, várja meny- nyei Urát, s a Lélekben már egyesül vele.

Isten keresése és a húsvéti misztérium

A Prológus befejező szavaiban Szent Benedek a megváltás húsvéti misztériumával fűzi össze a szerzetes istenkeresését. A Regulának — amelyről már Nagy Szent Gergely pápa azt tartotta, hogy „bölcs mértéktartásával kiváló“ (discretions praecipua) — nem szándéka, hogy „az Úr szolgálatának iskolájában“ kemény aszketikus gyakorlatokkal gyötörje a szerzetest. De mivel Benedek jól tudja, hogy Krisztus követésének útján elkerülhetetlen a kereszt vállalása, mégis figyelmezteti tanítványát, hogy ha valamelyik szabály szigorúnak tűnik, ne riadjon vissza követelményeitől, és ne térjen le az üdvösség, az istenkeresés útjáról. Kezdetben ugyan fáradságosnak tűnik ez az út, de a lelki életben előre haladva, odáig juthat a szerzetes, hogy „szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével“ szinte már fut az isteni akarat teljesítésének útján. Isten szeretetének ez a lendülete azonban türelemmel és állhatatossággal kell, hogy párosuljon. A szív szárnyalásának föltétele ugyanis az, hogy „az isteni vezetés alól soha ki nem vonva magunkat, mindhalálig megmaradjunk tanítása mellett a monostorban, s így béketűréssel vegyünk részt Krisztus szenvedésében, hogy országának is méltó részesei lehessünk" (121—128).

Ezek az utolsó szavak Szent Pál Krisztus-misztikájára emlékeztetnek. Az Apostol vallja, hogy a hivő csak akkor ismeri meg igazán Krisztust, ha nemcsak föltámadásának erejét ismeri meg, hanem szenvedésében is vállalja vele a közösséget (Fii 3,10). A szerzetesnek is vállalnia kell Krisztus szenvedését, hogy halált legyőző ereje is megnyilvánuljon az életében. Nyilvánvalóan nem arról van itt szó, hogy újra átélje Krisztus szenvedésének fizikai eseményeit. Hanem lelki elvállalásról, spirituális hasonlóságra való törekvésről. Már Szent Pál is példaként állította a filippi hívek elé Krisztus istenemberi megalázkodását. Az egymással vetélkedő, egyéni érvényesülésüket kereső híveket Krisztus alázatára buzdítja: „Ugyanaz az érzés legyen bennetek, mint amely Krisztus Jézusban volt. Ö isteni mivoltában az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem ... megalázta önmagát, és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig“ (2,5—8). Szent Benedek is erre buzdít. A Regulához szabott élet nehézségeit, az emberi gyön- geségből származó testi-lelki megpróbáltatásokat azzal az istenszeretettel és az ettől sugallt bizalommal, türelemmel és állhatatossággal viselje a szerzetes, mint Krisztus a maga keresztjét. A keresztnek ezt az elvállalását, ezt a szenvedő Krisztus hasonlóságára való törekvést írja le a Regula az alázatosságról szóló híres 7. fejezetében.

Jézus szavai: „Mindazt, aki fölmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják“ (Lk 14,11) — arra az Istenhez vezető

19