Szolgálat 45. (1980)

Tanulmányok - Békés Gellért: Isten keresése a Regulában

hagyományra, de gyökerei még mélyebbre, magába az emberi természetbe nyúlnak, és minden vallási és vallásfilozófiai irányzatban megtalálhatók. Ezekről az antropológiai gyökerekről az istenkeresés mai kérdéseivel kapcsolatban már részletesebben írtam2. Itt azt szeretném elmondani, hogyan tanít a Regula az istenkeresésről. De előbb, úgy érzem, össze kell foglalnom a Biblia idevonatkozó eszméit, mert a Regula Isten keresésére irányuló lelki és aszketikus tanításának igazában ezek az éltető gyökerei.

I. Az ístenkeresés bíbliateológiai gyökerei Isten keresi az embert

A Biblia, főleg az ószövetség későbbi történeti könyveiben, prófétai irataiban, költői és bölcsességi irodalmában gyakran beszél Isten kereséséről. De az, ami a Bibliában döntő, vagyis ami az isteni kinyilatkoztatás lényege, elsősorban nem az ember istenkeresése. A Biblia legfőbb mondanivalója nem az, hogy az ember keresi Istent, hanem paradox módon éppen az, hogy Isten keresi az embert. Ez a meglepő tény csöppet sem csökkenti az istenkeresés emberi feladatának jelentőségét, de világosan és erőteljesen kifejezi, hogy Isten értelmes és szabad teremtményéhez való viszonyában is az marad, ami lényege: az ember teremtő Ura, Istene. Isten és ember viszonyában a kezdeményezés nem az emberé. Az ember ugyan keresheti őt, de tulajdon erejével nem találhatja meg, nem veheti birtokába, nem rendelkezhet vele szabadon. Ö, mint abszolút Létező, egyszersmind abszolút Szabadság is: hogy közli-e magát az emberrel vagy nem, az szuverén személyi akaratától, teremtménye iránti jóindulatától függ. De éppen mivel szereti az embert és valóban közli magát vele — pontosan ez a bibliai kinyilatkoztatás örömhíre —, képessé is teszi arra, hogy el tudja fogadni fölajánlott szeretetét, személyi kapcsolatba lépjen vele, szellemi és erkölcsi életében törekedjék feléje, — egyszóval: keresse az Istent.

Ám hiányos volna ez a meggondolás nemcsak az Isten emberkeresése, hanem az ember istenkeresése tekintetében is, ha nem fűznénk hozzá azt a konkrét történeti okot, ami Istent az ember keresésére indítja. Az emberiség történeti helyzetében, úgy, ahogy az a valóságban kialakult, Isten nemcsak azért keresi az embert, mert szereti tulajdon képére és hasonlóságára alkotott teremtményét, hanem éppen azért, mert az, aki mint az ő képe és hasonlósága őhozzá tartozik, hűtlen lett hozzá, elhagyta őt. S ha már ahhoz is isteni kezdeményezésre, Isten megelőző szeretetére van szüksége az embernek, hogy egyáltalán keresni tudja őt, mennyivel nagyobb szüksége van irgalmas szeretetére ahhoz, hogy vissza tudjon térni hozzá, miután elhagyta. A Biblia egyik alapvető tanítása pontosan erről szól: „a világ bűnéről“, — arról, hogy az emberiség elszakadt Istentől, s tőle távol él. Pál apostol a rómaiakhoz írt levelének első két fejezetében fejti ki ezt az üdvösségtörténeti tényt, s végül is megállapítja: „Mindnyájan — pogányok és zsidók egyaránt — vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét“ (3,33), ami az isteni szeretetben való részesedés hiányát jelenti.

12