Szolgálat 44. (1979)

Eszmék és események - Itt vagy velünk, Uram! (Peter Lippert)

még a szeretetről. Szeretetünk és hűségünk nem a mi müvünk; a Te parancsodban és hívásodban van az alapjuk. Tied mindenestül, letétemény Benned, mint valami kincseskamrában. A hely és idő korlátái miatt sem szenvedünk olyan nagyon, legföljebb egy kicsit. Igen, igaz, mindig közibénk tolakodnak; messze dombok akadályozzák meg, hogy láthassuk egymást, vagy akár a világosságot is egymás ablakában. És minden útkanyarnál látjuk - nem jönni egymást. A szépet és fölségeset, amit oly gazdagon szórtál szét világodban, legtöbbször nem mutathatjuk meg egymásnak, nem csodálhatjuk egymással, s így fájó szépség lesz és keserű édesség. Nehéz és keserű egyedül élvezni az édességet, mert csak két „te“ közös örvendezéséből — egyiktől a másikig - árad meg az öröm, csak így növekszik nagysága észrevehetőre. Éppúgy, mint a szenvedés: két „te“ közös fájdalma, egyiktől a másikig, végtelen fájdalommá lesz. Éppen ez a mi legbenső fájdalmunk, ez valójában minden szenvedésünk eleven és fájó idege: mindegyikünk kénytelen szenvedni hagyni a másikat.

Utunkra kell bocsátanunk egymást, mindegyikünknek a saját útját kell járnia, befelé a saját sötétjébe, a saját veszélyeibe, a saját magánakvalóságába. Mindig marad egy végső útdarab, ahol mindenkinek egyedül kell mennie, ahol magára kell hagynom útján a másikat, és ez éppen a nehéz és sötét útszakasz a szenvedés hegyének ormáig. Mindenkinek el kell oda bocsátania a másikat, egyes- egyedül, és éppen ez a saját Golgotája. Mindegyik a másik fájdalmát szenvedi, és az olyan különböző a sajátjától, mint a „te“ kiejtése különbözik attól, ha „én"-t mondunk. Nem határolt és nyugvó fájdalom ez többé, hanem kisugárzó és áradó, egyik ponttól a másikig terjedő, áramló. A „te“ felől az „én" felé folyik, majd újra vissza, ide-oda egyre, folytában duzzad, feltorlódik, és mindegyikünkben számtalan lépcsőfokot emelkedik, mint partjai közül kilépő folyam; aztán visszaörvénylik a szeretett lényhez, benne ugyanúgy tovább árad, s még magasabbra csap.

De nézd, a szenvedés mindig följebb magasló csúcsa mellett a boldogság csúcsa is mind magasabbra emelkedik. Olyan ez, mintha egyik a másik tükörképe lenne, de igazából két különböző hegy. Integetnek egymásnak, és verseny- futást rendeznek. Minden fájdalmat, ami szíven talál bennünket, kiegyenlít ismét ennek a paradicsomkertnek áldott boldogsága. Minden éjszakát mindig újra elűz az ott sugárzó örök világosság. Ettől a világosságtól világít a Te többi teremtményed, s izzani kezd szépségben és örömben ennek a lámpának sugárkörén. Úgy, amint katedrálisaink titokzatosan vibrálnak és remegnek az örökmécs szelíd izzásától, amely jelenléted oltárain ég. Ó, milyen szép lesz a Te világod, ha ebből az Isten teremtette szögletből nézhetjük! Ezért a zugocskáért érdemes élni, még ezeken a sápadt és hűvös alkonyokon is. Ó, Uram, mit is eszeltéi ki ezzel a boldogságos szenvedés eltöltötte kettenléttel! Egyszerre kell sírnunk és ujjonganunk. És ha erre ráeszmélünk, akkor zokogunk minda- ketten a hosszan elfojtott fájdalomtól és az elviselhetetlen örömtől; együttlétün- ket elárasztják a könnyek, s nem tudjuk, a legkeserűbb fájdalom vagy a leg72