Szolgálat 44. (1979)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: Emberség és életszentség

magában és önmagát adó, a mi javunkat akaró kiáradásában. Ezért ha elfogad­juk ennek a szeretetnek a dinamizmusát, ha állandó erőfeszítést teszünk arra, hogy szabadabban működjék bennünk, akkor már az élő Istent imádjuk: „aki szeretetben él, Istenben él és Isten őbenne“ (1Jn 4,16). Mivel a szeretet ilyen központi szerepet játszik az istenismeretben, s mivel reflexív önismeretünk a hit tanítása nélkül nem ismeri fel a kegyelem valóságát, beszélhetünk „névtelen“ (anonim) keresztényekről. Olyan emberek ezek, akik kegyelmi életet élnek anélkül, hogy néven tudnák nevezni a bennük működő kegyelmi valóságot. Ti. a kereszténységről vagy nem hallottak, vagy valami (pl. a kereszténység eltorzult formái, vagy az atmoszféra, kultúrlégkör, amely­ben élnek) megakadályozta őket abban, hogy a kereszténység igazságát fel­ismerjék. Mivel azonban a kegyelem ihletésével szeretik embertársaikat, valami­képpen sejtik, hogy a szeretetben valami náluk hatalmasabb, transzcendens valósággal találkoznak. Egyszerre küzdeniük kell érte, és mégis semmiféle erőfeszítéssel el nem érhető, újra meg újra megkapott ajándék marad. b) A szeretetben való növekedés kifejleszti az emberi személyt A szeretet vizsgálata teszi még érthetőbbé, miért mozdítja elő olyan haté­konyan a megszentelődés folyamata a pszichológiai érettség kifejlődését. A megszentelődés folyamata ugyanis nem más, mint a szeretet kifejlődése az emberben. Ahhoz pedig, hogy valaki valóban szeressen, nem elég bizonyos külső szeretetgyakorlatok elvégzése. Külső és belső kényszertől szabadon, nem önmagára kényszerített szerepet játszva, nem képmutatón, hanem lelke leg­mélyéből, őszintén kell szeretnie. Továbbá a szeretet feltételezi, hogy valóban ki akarunk nyílni a másik ember értékei és igényei felé, felismerjük személye egyedülálló „szentségiét; fenntartás nélkül javát akarjuk, és közösségbe aka­runk lépni vele. Hiszen az isteni képmást szeretni az emberben nem azt jelenti, hogy egy elvont ideált szeretünk, hanem éppen a konkrét valóságos személyt. Látjuk ebből, hogy a megszentelődés keresztény értelmezése valóban közel van a pszichológiai érettségéhez (legalábbis úgy, amint azt több neves pszicho­lógus megfogalmazta, pl. E. Fromm, V. Franki). Közel van hozzá, de nem vág egybe vele. Ugyanis egyrészt kevesebbet, másrészt többet tartalmaz a pszicho­lógiai érettségideálnál. Kevesebbet, amennyiben a személy teljes pszichológiai érettségét nemcsak a szeretet akarásának az őszintesége, hanem ennek az aka­rásnak egzisztenciális megvalósítottsága is jellemzi: az igazán érett ember valóban képes (nemcsak őszintén akar) a vele rokon lélekkel együtt lenni. S úgy lép közösségre, hogy személyes integritását nem veszti el, sőt igazabb személy lesz ebben a közösségben. A szenteknek ez gyakran sikerült is. Két­ségtelenül mindannyiunknak törekednünk kell arra, hogy szeretetünk necsak őszinte jószándék legyen, hanem — a szeretet különböző formáinak megfelelően — igazi communio-hoz is vezessen már ebben az életben. Az Egyház tanításából tudjuk, hogy Isten akarja minden ember megszente- lődését (LG 39, 40). De a sok őszintén szeretni akaró és a szeretetben mégis 3 33

Next

/
Thumbnails
Contents