Szolgálat 44. (1979)
Halottaink - Aradi Ignác (Galamb Imre)
Még Prohászka Ottokár vette fel kispapnak, és ö is szentelte fel 1910-ben. Pár éves kápláni és hitoktatói működése után mindjárt az első világháború végeztével, 1917-ben már Polgárdiba helyezi püspöke plébánosnak. Negyven éven át itt élte le papi életének jelentős részét. Kispapokat nevelt és vezetett az oltárhoz, saját áldozata árán is. Mindjárt Polgáréira való költözése után a hittanórán feltűnt neki az egyik szegény kisfiú nagyon szerény viselkedése és éles esze. Varga Jánoska első áldozása után mindennap áldozott és ministráit plébánosának. Már negyedikes volt, amikor egyik ilyen alkalommal, Úrfelmutatás után az atya mintegy sugallatként hallotta lelkében: „Ezt a fiút szolgámnak akarom!“ A plébános elment a szülőkhöz, akik azonban csak akkor egyeztek bele, hogy a fiú tanuljon, amikor ő magára vállalt minden költséget. János Rómában végezte kitüntetéssel kispapi tanulmányait. Ott is szentelték pappá, szülei és Aradi atya jelenlétében. Egy életen át gyakorolta a vendégszeretetet. Nagyon sokszor voltam nála mint esperesemnél tanácsért, de soha nem engedett el úgy, hogy meg ne kínált volna valamivel. és ezt minden más papi és világi vendége is elmondhatta. Kosztolányi Dezsöné a „Tűz- cipő“ c. regényében örökíti meg Aradi atya vendégszerető jóságát. A háború után elindul az írónő Pestről a Balaton felé, persze gyalog, hisz vonat még nem jár. Estére fáradtan ér Polgárdira, és a plébánián kér éjjeli szállást. Aradi atya szívesen befogadja. Vacsora közben elmondja az írónő, hogy nagy az ő bánata, mert a kisfia elveszett, hiába keresi. A háború óta a plébánián az a szokás, hogy vacsora után összegyűl a háznép, és közösen imádkozzék a szentolvasót. Meghívják a vendéget is. Aradi atya az imaszándékokba mindjárt befoglalja az ő gondját is. — Mire az írónő hazaért Pestre, már valaki várta az örömhírrel, hogy megvan a kisfia. A plébános mindennap családlátogatást végzett. Sorban minden házba betért. Mindenki gondja-baja érdekelte. Egészen modern eszközöket is beállított lelkipásztori munkáiba. Volt alkalma bejárni a nagyvilágot, Amerikát, a Szentföldet és más helyeket, és mindenütt tanult valamit. Volt egyházközségi boltja, kultúrháza. ö létesítette a környéken az első mozit. Egyik legnagyobb alkotása volt, hogy Polgárdi-lpartelepen több holdas kertet vásárolt, és abba emeletes, modern zárdát építtetett vizitációs nővérek számára. Most szociális otthon. Mindig jó viszonyban volt a helybeli lelkésztársakkal. Mikor első apáti miséjét tartotta, a misén jelen voltak a reformátusok és unitáriusok is szép számmal papjaikkal együtt. Az ebéden a református lelkész kedvesen így köszöntötte: „Nácikám! Nácikám! Lácik ám, lácik ám, hogy a te híveid, meg ez az eretnek mennyire szeretnek, mennyire szeretnek!" Utolsó éveit Székesfehérvárott töltötte. Mint főesperes továbbra is ellátta szépen munkáját. Majd kanonoki kinevezést is kapott, és az egyik kanonoki lakást foglalta el Potyondy Imrével együtt. Mikor egy évvel idősebb barátja meghalt, panaszosan mondta látogatóinak: „Imre bácsi megelőzött, de majd utolérem nemsokára!“ Utol is érte, mert öt hónap múlva halott volt ő is. Egymás mellett pihennek a szemináriumi templom kriptájában is. Galamb Imre 104
