Szolgálat 44. (1979)

Halottaink - Havas Zoltán Ferenc (Gyónógyermeke)

nosztalgiája, a külső és belső, gyakran rosszindulatú bírálatok, a magunk kishitűsége között kellett megoldanunk problémákat, — nem is könnyűeket, ö vállalta gondjainkat, valódi vagy vélt sérelmeinket, tárgyalt, közvetített, biztatott, bátorított, kedvet és értelmet adott a kitartó munkához. Ő volt iskoláink mindenese.

Mindezt meg tudta tenni, mert minden vonatkozásban felnőtt erre a feladatra. Volt ő tanár, igazgató, házfönök, rendi tanácsos, főigazgató, elnökhelyettes. A papi, a szerzetesi, a tanügyi iskolát végigjárta. Munkáját teljes odaadással, igényes lelkiismeretességgel és kivételes tehetséggel végezte. Amikor tökéletessé vált tájékozottsága, amikor alkotó munkássága teljességéhez ért, akkor állította őt a Gondviselés országos feladatok megoldása elé. Meg tudta oldani azokat a kérdéseket, amelyekhez nem volt modell, mert emberi tulajdonságaiban is nagy volt. Nem tudott és nem is akart pillanatnyi követelményekhez alkalmazkodni. Mindig az egészet nézte, mindig messzire látott. Igazságos és korrekt volt. Most is hallom figyelmeztetését: „Hallgass, de ha megszólalsz, feltétlenül csakis az igazat mondd!“ A kimondott szó becsülete szent volt előtte, ezért mindig és mindenhol hitele volt. Valahogy mindig az volt az érzésem: hivatalos ügyekben vele csak vigyázzállásban lehet beszélni.

Nem ismerte a főigazgató jogait, csak kötelességeit, összefoglaló jelentései, statisztikai tájékoztatói, felettes hatóságok rendelkezéséből fakadó intézkedései, az adminisztrációs ügyek bonyolítása mindig világos, pontos, határozott volt. Halogatást, késést nem ismert.

Komoly, zárkózott egyéniség volt. Érzéseit, egyéni véleményét mindig hűvös tárgyilagosság mögé rejtette. Pedig mennyi szeretet, lelkiség, megértés volt benne! Előfordult, hogy akaratlanul kinyitotta, vagy elfelejtette becsukni az ablakot, és önkéntelenül is belelátott az ember. Meghívtam, tartson debreceni tanítványainknak lelki- gyakorlatot. Nagyon nehezen vállalta. De megtartotta, és elmélkedései közben, olykor szinte megfeledkezve állandó fegyelmezettségéről, előtűnt az ember, a pap, a szerzetes. Nem felejtem el soha lelkigyakorlatát, és csak mélységes tisztelettel tudok felnézni rá.

De kitűnt lelkisége és emberi nagysága élete harmadik felvonásában is, amikor váratlanul rátört a betegség, és meg kellett érnie, át kellett élnie testi és szellemi leépülését. Ö, aki mindig szolgált, most magatehetetlenségében majd mindenben másokra szorult. Ezt a keresztet is példásan vállalta. Szomszédja, munkatársa, hűséges barátja mondta nekem: „te, tudod, soha egy panaszkodó szót ki nem ejtett.“ Az ember gondolkodásmódja alapján nagy vagy törpe. Papp Elemér nagy volt. De nem tudom, mikor volt nagyobb: amikor maradandót alkotott, olyat, amellyel most is jelen van iskoláinkban, vagy amikor tehetetlenségét elfogadta és viselte.

Ki tudja megmondani, hol végződik a múlt? Mibennünk, akik akkor ott voltunk a kezdetnél, élményként él a múlt. Az újabb generáció már csak hallomásból tud róla. Papp Elemér múltja művében él akkor is, ha ez már névtelen örökséggé válik.

De hiszen aki Istenben marad, az örökké megmarad.

Volt egy főigazgatónk, benne kezdődött jelenünk — és eltávozott volt főigazgatónk, de ezzel nem fejeződött be a múlt — csak létrendet cserélt. Mostantól fogva ö az Úristennél immár a katolikus iskolák főelőadója.

Dr. Kiss László búcsúztatója

HAVAS ZOLTÁN FERENC (1894—1978)

A szelíd és alázatos szívű Jézus szelíd és alázatos szívű papja volt. Tatán született édesapja adóügyi jegyző volt. Ö sem tolakodott a pályáján fölfelé mindenáron, — fia Zoltán még kevésbé. Iskoláit Tatán, majd a váci piaristáknál végezte, és Székesfehér várott érettségizett. Tán egy hónapig kármelita jelölt is volt, de egészsége nem bírta így kaptuk vissza sorainkba őt. Élte szerény, ízig-vérig papi éleiét. Dolgozott lelkiisme

99