Szolgálat 43. (1979)

Az egyház szava - A pápa a varsói egyetemi hallgatókhoz

világgal? Vagy az intelligencia mértékével, amelyet sokféle teszt és vizsga segítségével lehet megállapítani?

A mai nap felelete, a pünkösdi liturgia felelete két mércére mutat rá: Az embert a „szív“ mértékével kell mérni ... A „szív“ a biblia nyelvén az ember bensejét, különösképpen pedig a lel ki is me retet jelenti . . . Tehát az embert a leíkiismeret mértékével kell mérni, Isten felé nyitott szelleme mértékével. Csak a Szentlélek tudja ezt a „szívet eltölteni“, vagyis kiteljesíteni szere- tetben és bölcsességben.

Engedjétek meg hát, hogy ez a mai találkozásunk veletek, történelmünknek, az Egyház és a nemzet történelmének tágra nyitott utolsóvacsorai terme előtt, legfőképpen a Szentlélek adományaiért való imádság legyen.

Mint ahogy valamikor testi apám egy könyvecskét adott a kezembe, és abban megmutatta az imát a Szentlélek adományaiért, úgy szeretnék én is, akit szintén „atyának" neveztek, Varsó és Lengyelország egyetemi ifjúságával imádkozni:

A bölcsesség ajándékáért — az értelem ajándékáért — a tudomány ajándékáért — a tanács ajándékáért — az erősség ajándékáért — a jámborság ajándékáért, vagyis érzékért az élet, az emberméltóság, az életszentség és az emberi test megszentelt volta és értéke iránt, — és végül az Úr félelmének ajándékáért, amely a zsoltáros szerinte bölcsesség kezdete (vö. Zsolt 111,10).

Fogadjátok tőlem ezt az imát, amelyre édesapám tanított, és maradjatok hűségesek hozzá. Akkor az Egyház utolsóvacsorai termében kapcsolatban maradtok történelmének legmélyebb áramával.

Sok függ majd attól, milyen mércét választ ki-ki közületek élete és embersége számára. Nagyon jól tudjátok, hogy különféle mércék vannak. Tudjátok, hogy az embert sokféle kritérium szerint lehet értékelni és besorozni már egyetemi évei alatt is, azután hivatásbeli munkájában, személyes kapcsolataiban stb. Legyen bátorságotok azt a mércét tenni magatokévá, amelyet Krisztus hagyott ránk a pünkösd utolsóvacsorai termében — és történelmünk utolsóvacsorai termében.

Legyen bátorságotok közelebbi és távolabbi perspektívában szemlélni éle- teteket; fogadjátok el az igazságot, amelyet Szent Pál jegyzett föl a rómaiakhoz írt levelében: „Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet sóhajtozik és vajúdik mindmáig“ (Róm 8,22). Nem vagyunk-e tanúi ennek a vajúdásnak? Csakugyan „az egész természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását“ (8,19).

Nemcsak arra vár, hogy az egyetem és a különböző főiskolák mérnököket, orvosokat, jogászokat, nyelvészeket, történészeket, irodalmárokat, klasszika filológusokat, matematikusokat és technikusokat képezzenek ki; Isten gyermekeinek megnyilatkozására is vár. Ezt a megnyilatkozást várja tőletek, jövendő orvosok, technikusok, jogászok, professzorok . . . •

Értsétek meg, hogy az ember, akit Isten a maga képére és hasonlóságára teremtett, egyúttal Krisztus révén arra hivatott, hogy megnyilvánuljon benne,

60