Szolgálat 42. (1979)
Tanulmányok - Benkő Antal: Állandó megtérés
keresztül is, mint a számunkra megmagyarázhatatlan események által. Kár lenne tehát, ha ilyesfajta csatározások elterelnék figyelmünket a lényeges szempontról. Azaz arról, hogy a talaj fellazítása nélkül nincs lehetőség új és bő termésre. Más szóval: csak akkor indulhat meg a megtérés folyamata, ha észrevesszük a bennünk rejlő rosszat, ha a bűn gyötör, ha bűnös állapotunk nyugtalanít, ha siralmas helyzetünk krízishez vezet. Nem egyszer halljuk a panaszt; a pszichológusok felelősek azért, hogy a bűn tudata elmosódik a mai világban. Nem alaptalan ez a vád annyiban, hogy sokan közülük nem adnak helyet az igazi, személyes szabadságnak. Hozzájárul ehhez, hogy legtöbbjük csak evilági körben mozog. Bűn pedig nincs, ha tagadjuk az Isten előtti felelősséget. A pszichoterápiánál azonban hangsúlyozzák, hogy nincs remény a gyógyulásra, amíg a beteg be nem látja felfordult állapotát, amíg nem fogadja el, hogy nincs minden rendben nála. A krízis megélése vezethet vissza a lelki egészséghez. A szentek állandóan tudatában voltak annak az űrnek, ami őket az igazi Isten-szeretettől elválasztotta. Látták nyomorúságukat, bűneiket, amelyek megakadályozták a mélyebb kapcsolatot vele. Ez késztette őket az újjászületésre. Ez a tudat nem lett náluk önző önmarcangolás, beteges nyugtalanság, gyümölcsfélén sopánkodás. Szemük előtt állt az Isten végtelen szeretető, szívükbe hatolt atyai jósága. Ezzel nemcsak saját gyengeségük, bűnösségük tudata maradt ébren, hanem még inkább ragyogott, hatott bennük ennek a minden képzeletet meghaladó szeretetnek élménye. így megvalósult bennük a pszichológusoktól említett második fázis: új központ alakult ki benső világukban, amelyik teljes dinamizmussal, mondhatnánk teljes gőzzel röpítette őket Isten felé. Ezt az átrendeződést egyes pszichológusok annyira fontosnak tartják, hogy szorosabb értelemben véve ezt tekintik csak megtérésnek. Helyesebben a megtérés magjának nevezhetjük. A szeretet megélése személyes, életet átfogó feleletet vált ki bennünk. Mivel ez a megtérés veleje, joggal mondhatjuk, hogy minden ember, aki valóban átéli — Isten tükrében —, milyen messze jár még attól, aki őt annyira szereti, a megtérés útján jár. Nem szükséges, hogy hitetlenségből vagy elfecsérelt életből térjen vissza Istenhez. Kell, hogy élete mélyreható Istenhez fordulás legyen, mindig mélyebbről feltörő „igen“. Megtér nem annyiban, hogy messze kalandozott el, hanem annyiban, hogy gyökerestül Istenhez kapcsolódik és nem máshoz. Az anyatejjel magunkba szívott kereszténység ugyanis még nem szükségképpen jelent megtérést. Nem egy ilyen ember marad meg lagymatagon, gyerekes szinten; nem egy próbálgatja kisebb- nagyobb bálványait együtt melengetni valamilyen megalkuvó Isten-képpel. A lelke mélyén azonban ő a megalkuvó! Hiányzik nála a megtérés magja: a személyes találkozás Istennel, Krisztusnak adott személyes felelete, lényének átadása, tudatos felé fordítása. Történhet ez lassú, alig észrevehető lépésekben vagy hatalmas ugrásokkal. Ez nem lényeges. A kérdés az, mennyire hat el a vesékig, mennyire tárul ki a szív kapuja, hogy mindinkább Isten öröme töltse be életét. Ilyen Istenhez fordulást találunk minden szentnél. Mehettek 27
