Szolgálat 42. (1979)

Tanulmányok - Joseph Ratzinger: A bűnbánat

Isten befogadására, hogy közelsége minket is elérjen. Tehát a bűnbánat a kereszténység lényegéhez tartozik. Hogy egyáltalán mi a kereszténység, azt az Apostolok cselekedeteinek könyve ezzel a mondattal írja körül: Isten megadta a népeknek az életre vezető bűnbánatot (11,18, vö. 5,31; Zsid 12,17). I. Kelemen pápa, Szent Péter harmadik utóda, egy 100 körül írt levelében a kereszténységet egyenesen „a bűnbánat kegyelme" névvel illeti (IKelemen 7,5). Ezzel olyan gondolat nyomán jár, amelyre az Újszövetség többször céloz, amikor Jézust Jónás prófétához hasonlítja. Ö az új Jónás: végleg megteszi azt, ami Jónásnál igazából csak látomása marad Isten világot átölelő szeretetének. Kérdezzük csak: mit beszél el nekünk tulajdonképpen Jónás könyve? Ninive városa vétkezik. Megérdemelte a pusztulást. De Isten még egy lehetőséget ad neki. Elküldi Jónás prófétát, hogy bűnbánatot hirdessen és ítélettel fenyegessen, és megtörténik, amit nem vártunk volna: A niniveiek hisznek ennek a különös idegennek, akármilyen valószínűtlen is, amit hirdet. Belátják, hogy életük undorító, és városuk voltaképpen eljátszotta életét. Vezekelnek. És városuk ezért tovább élhet. Jézus Krisztus valóságosan magára vette Jónás sorsát. Hagyta, hogy kereszthalálában a mohó szörnyeteg, a halál torkába vessék. Onnét merült fel föltámadásában, és most közénk lép, hogy bűnbánatra szólítson. Valaki talán kérdezhetné: De hol marad akkor a kegyelem, ha megint csak vezekelnünk kell? A feleletet ismét Jónás könyvéből olvashatjuk ki: Már az is kegyelem, hogy Isten nem hagyja egyszerűen sorsára a várost. Hiszen pusztulása nem kívülről rárótt büntetés lenne: az a város, amelyik így él, önmagát pusztítja el. Néhány évtizeddel ezelőtt talán még semmit sem értettünk volna ebből. De ma a szemünk előtt tapasztaljuk meg, mit jelent önmagunk elpusztítása, látjuk, hogy van ilyen. Látjuk, hogyan lesz undorítóvá és félelmetessé azoknak az embereknek az élete, akiknek életmódja állandóan ellenkezik Isten igazságával, úgyhogy kábulatba menekülnek, vagy terrorral akarnak egészen új világot, új életet létrehozni. Kegyelem, hogy Isten nem engedi egyszerűen érvényesülni a bűn hatásait, hanem megtérésre szólít. És kegyelem, hogy elfogadja a megtérést. A kegyelem nem azt jelenti, hogy az ember ki van kapcsolva, és minden közömbös, amit csinál. Hanem azt, hogy lehetővé válik számára a bűn- bánat, és Isten elfogadja bánatát. Hogy ennek mi a hatása, azt láthatjuk Péteren, akit elsőnek talál el Jézus tekintete, és hozza neki a megtérés lehetőségét. Azután majd a hármas szeretetvallomásban még egyszer magára kell vennie, mintegy meggyónnia bűnét, megtenni visszafelé az utat, hogy így eljusson Jézus Krisztus megbocsátó szeretetéhez.

Eszerint az Egyház húsvéti bűnbánati ideje, amelybe most beléptünk, kereszténységünk benső szükséglete. Nem csupán valami szokás, hanem az evangélium lényege követeli. Sőt azt mondhatnánk: még a keresztény hittől függetlenül, tisztán emberi szempontból is szükség lenne egy ilyen időszakra, mert az ember éppen azáltal jó, hogy képes a megtérésre, bűnbánatra és vezek- lésre, mint ahogy az imént tisztáztuk. De természetesen csak a keresztény hittel kapja meg a javulásra való képességünk ígéretes távlatát: Tudjuk, hogy

2

17