Szolgálat 42. (1979)

Tanulmányok - Belon Gellért: Isten keresése és megtalálása

hogy Krisztus fölfoghatatlan gazdagságát hirdessem a pogányoknak“ (Ef 3,8). És ugyanitt mondja, hogy ezt a titkot „kinyilatkoztatásból“ ismerte meg (uo. 3).

1. És mégsem indul el a pogány misszióra Damaszkuszból, noha nyílt az isteni szándék. Nyilván nehéz volt neki ezt a nagy lépést megtenni. Elég volt a zsidóságból a zsidó keresztényekhez csatlakoznia. Meg kell értenünk ezt a szent Pált, akit a zsidósághoz nemcsak a vér kötelékei kötöttek, hanem — mint beszámolójában mondja — „a zsidó vallásosságban számos fajtámbeli kortársamat felülmúltam, mert vakbuzgó követője voltam atyáim hagyományainak“ (Gál 1,14). Hogy mik voltak ezek a lebilincselő fények a zsidóságban, arról maga ad számot: „övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, övéik az atyák“ (Róm 9,4). Szinte lángolnak a szavak, amint elsorolja ezeket a fényes kegyelmi valóságokat. És ami még nehezebbé teszi számára a zsidókereszténységtől való elszakadást, az az, hogy „test szerint közülük származik Krisztus.“ Ezért bár nyílt parancsa volt, hogy a pogányokhoz menjen, Damaszkuszba tér vissza arábiai tartózkodása után. Sem a szentírásban, de még a hagyományban sincs nyoma, hogy Arábiában megkezdte volna a pogány missziót. „Három év múltán fölmentem Jeruzsálembe“ (Gál 1,18) — mondja — és ott a zsidókeresztények között akar maradni és működni.

2. És itt éri a második megtérést elindító kegyelmi behatás. Maga mondja el: „amikor visszatértem Jeruzsálembe és imádkoztam a templomban, elragadtatásba estem. Láttam, amint szól hozzám: Siess, gyorsan hagyd el Jeruzsálemet . . . Uram — feleltem —, tudják rólam, hogy én voltam, aki . . . börtönbe hurcoltam, akik hittek benned ... De az Úr azt mondta: Csak menj, mert én messzire, a pogányok közé küldetek" (Csel 22,18-21). Ekkor megy le Tarzusba, szülei házába.

Ezt olyan egyszerűen mondja el a szentírás, hogy szinte észre sem vesszük a benne feszülő léleksorsot. Mit szenvedhetett ez a csupa tűz és csupa energia ember a mintegy tíz éves tarzusi semmittevésben, ő, aki Damaszkusz után „máris tanította a zsinagógákban, hogy Jézus az Isten fia“ (Csel 9,21). És aki három év múlva Jeruzsálemben az apostolokkal „járt-kelt és nyíltan beszélt az Úr nevében“, miért nem kezdett beszélni Tarzusban a pogányokhoz, vagy legalább a zsidókhoz? Sok város nevét tudjuk, ahol Pál prédikált, és Tarzus nem olvasható a szentírásban ezek között. Pedig mit tehetett volna ez a rohanó tűzláng-ember, aki amit tett, alig két évtizedet kitévő munkálkodással érte el! Talán valami olyan bénultság ülte meg a lelkét, mint amit Szent Ferenc vagy Newman is hosszú időn keresztül tapasztalt megtérése után? ... Az biztos, hogy nem kis vívódások kötötték le erejét annak, aki „nem hallgatott a testre és a vérre“ a damaszkuszi látomásban, hogy elszakadjon a zsidóságtól, de megtorpanhatott a pogány világba való kilépéstől. Ahogy a palesztinai egyház Péter joppéi látomása után évtizedekig sem tudta nyugtalanság nélkül tudomásul venni, hogy Isten üdvössége a pogányoké is.

11