Szolgálat 41. (1979)

Könyvszemle - L. Gilikey: Religion and the Scientific Future (Nemesszeghy E.)

érvényűnek bizonyulna. A tudományos elméletek, főleg pedig a tudományok legalapvetőbb elvei nem annyira tárgyi vizsgálódáson alapulnak, hanem inkább meggyőződésen: az illető úgy látja, hogy jelentős és termékeny a dolgok ilyen szemlélete. De a termékenységet csak a jövő igazolja. Gilkey szerint: amikor az ember megismer vagy értékel, akkor valami végsővel, valami föltétlennel kerül kapcsolatba. Ez a „valami“ benne van abban a viszonylagos és esetleges dologban, amit megismer, és mégis különbözik tőle. Ezért a vallásos nyelvnek és szimbólumainak magában a tudományban is megvan a „világi alapja“.

A harmadik fejezetben („A mítosz használata a tudományos kultúrában“) a szerző vizsgálat alá vesz néhány közismert tudományos mítoszt. Ilyen „mítosz" pl.: az ősember: a kozmikus fejlődés; a liberális haladás; a jövő tudományos utópiái; végül az új tudományos ember mítosza. Természetesen a szót itt nem régi, „valótlan mesék“ értelmében kell vennünk. A mítosz örök emberi kifejezési jelenség, amely sokrétű szimbólumaival sajátos módon a transzcendensre vagy szakrálisra irányul, és jelentése magának az életnek végső vagy egzisztenciális tényeire, az emberi és történelmi sors kérdéseire vonatkozik (66). A szerző az „új tudományos ember mítoszát“ — vagyis amikor a tudomány teljesen manipulálná és így hatalma alatt tudná tartani az egyén szabadságát — hamis mítosznek minősíti; erkölcsileg roppant veszélyesnek, mert tirannizmushoz és elembertelenedéshez vezet.

Érdekes lenne persze, ha tudnánk: milyen kritériumokkal különbözteti meg a szerző az „igaz* mítoszt a „hamis'-tól. Szerintem e kérdés tárgyalása nem teljesen kielégítő, és nem oldja meg a mitikus kifejezésmód sajátos problémáit.

Az utolsó fejezet: „Epilóg: mítosz, filozófia és teológia" a mitikus és filozófiai kifejezésmódnak a teológiában való szerepét tárgyalja. A szerző úgy látja, hogy a mítosz prototípusa a teológiának. A teológia feladata az, hogy értelmezze a mítosz nyelvét, vagyis kutassa jelentését és érvényességét. Ez elkerülhetetlenül filozófiai spekulációra vezet, hiszen a Jelentés és érvényesség filozófiai kategóriák. A filozófiai fogalmaknak a teológiai okoskodásba való bevétele tehát egyáltalán nem fenyegeti a vallásos hit mélységét. Magától értetődően bekövetkezik, amikor a vallási hagyomány fejlődése során elér a reflexió fokára. Azonban a történelem azt mutatja, hogy a misztikus és általában a vallási gondolkodás mindig új lendülettel próbál túljutni még az elméleti filozófia egyetemes kategóriáin és képein is, és bizonyos értelemben újból a mítosz kifejezésmódjához tér vissza (gondoljunk a nagy misztikusok képeire, szimbólumaira!) Ilyenformán például a keresztény teológiai gondolkodás mitikus és filozófiai elemek szinte végtelenül bonyolult szövedéke. Kultúránk jellege ma éppen úgy megkívánja a mítoszt, mint régen, csak a kifejezési formák mások. A könyv azzal az intelemmel végződik, hogy a vallásos mítosz nem nélkülözheti a tényelemeket, mert különben üres, gyökértelen és így értelmetlen, — amint azzá váltak a régi mítoszok, mikor kitépték őket saját környezetükből. De ugyanígy igaz az érem másik fele is: ha egy kultúra csak a tényeket veszi tudomásul, és hiányzik belőle a vallásos mítoszok képviselte transzcendens dimenzió, akkor sem önmagát, sem rendeltetését nem tudja megérteni. Mert amit átlátott ténynek és kialakított jövőnek gondol, azt végső soron saját, vizsgálat alá nem vett mítoszai fogják meghatározni. Ezek pedig — mivel se nem fizikai tények, se nem transzcendens eszmék — nem fogják tudni eloszlatni az emberek legmélyebb aggodalmait, s nem adhatnak alapot legfőbb reményeiknek.

Nemesszeghy Ervin

93