Szolgálat 41. (1979)
Tanulmányok - Puskely Mária: Simone Weil
Szüleinek szóló utolsó leveleiben az örömről, a tavaszról, az élet szépségéről ír. — Beszéljen nekem Istenről! — kéri utolsó napjaiban egyik látogatójától. 1943. augusztus 24-én hal meg csendben, szinte észrevétlenül. Ash- fordban temetik el. Sírját egyszerű fehér kő jelzi, rajta ez áll: Simone Weil, 1909—1943. „Isten szentjeinek ahhoz az egyházához tartozott, amely Istenben van elrejtve“ (G.Thibon). 2. Simone Weil egyik utolsó levelében ezt vallja Maurice Schumannak: „Bár kívül vagyok az Egyházon, pontosabban annak küszöbén élek, mégis az az érzésem, hogy valójában belül vagyok“ (Écrits de Londres 198). Máskor megállapítja: „Nem tudom, hogyan kerülhetem el azt a végkövetkeztetést, hogy az én hivatásom: kereszténynek lenni az Egyházon kívül“ (Lettres a un re- ligieux 10). Ezek a megállapítások csodálatos „párviadalra“ vetnek fényt: a szeretetét mindenkinek felkínáló Isten hívja Simone-t, a fiatal leány pedig keresi öt: filozófiában, munkásmozgalomban, a szegényekkel vállalt sorsközösségben, a mitológiában, a keleti vallásokban, a görög bölcsekben, az odaadó testvéri szeretőiben . . . Mihelyt meglátja az igazság egy-egy megvilágosodó oldalát, azonnal és minden akadályt legyűrve indul felé. Végül is elérkezik a maga Jabok folyójához, ahol az ót kereső Igazság vár rá, hogy megküzdjön vele „életre-halálra“. Az Úr Angyala és Jákob birkózása Simone számára a Krisztussal való misztikus találkozást jelenti. Egyedül van, George Herbert egy költeményét mondogatja: Egy ilyen versolvasás közben történt, amint már írtam önnek, hogy maga Krisztus szállt le hozzám és hatalmába vett. Amikor az Isten-probléma megoldhatatlanságán törtem a fejem, nem láttam azt a lehetőséget, hogy itt a földön Isten és egy ember között létezik valóságos, személyes kapcsolat . . . Egyébként abban, hogy Krisztus így váratlanul hatalmába vett, sem az érzékeimnek, sem a képzeletemnek nem volt semmiféle szerepe; csak egy szeretet jelenlétét éreztem meg a szenvedésben, hasonlóan ahhoz, mint amit az ember egy szeretett arc mosolyában lát meg (Attente de Dieu 44—45). Jóé Bousquet-hez írt levelében, miután megemlíti iszonyú fejfájásait és az üzem rabszolgaéletéről szerzett tapasztalatait, még többet mond: Mindezek során az isten szónak egyáltalán nem volt helye gondolataimban, mindaddig a napig, vagy három és fél éve, amikor már nem tudtam tőle többé megtagadni ezt a helyet. A heves fizikai fájdalom egy pillanatában, amikor szeretni akartam, de anélkül, hogy hittem volna: nevet is tudok adni ennek a szeretetnek, minden felkészülés nélkül — soha nem olvastam misztikusokat — egy jelenlétet éreztem: személyesebbet, biztosabbat és valóságosabbat, mint egy emberi lényét; ez a jelenlét megközelíthetetlen volt érzékeim és képzeletem számára, hasonló ahhoz a szeretethez, amely egy szeretett személy leg- gyöngédebb mosolyából sugárzik. Ettől a pillanattól kezdve Isten és Krisztus neve egyre ellenállhatatlanabbul összekapcsolódtak gondolataimban (Pensées sans ordre concernant l’amour de Dieu 81). Ez a minden előkészület nélküli, közvetlen találkozás többször is megismétlődik: Néha megtörtént, hogy amikor szöveget recitáltam, vagy más pillanatban, Krisztus személyesen jelen volt, de jelenléte végtelenül valóságosabb, meg4 49
