Szolgálat 41. (1979)
Tanulmányok - Németh József: Mutasd meg arcodat!
szép Krisztus-arccal. Noha Krisztus szenvedésének ábrázolására kötelezte el magát, mégsem jutott a fájdalmak férfiénak típusánál tovább. A modern Krisztus-kép történelmi ősmintáját Giottónál találjuk; az ő fejlődéstörténeti alkotásai között van egy Krisztus-arc, amely nagyságában és méltóságában elmélyíti, részletezi és differenciálja a lelki-szellemi kifejezést és megnyilatkozást. Ehhez térnek vissza a 20. század festői és szobrászai különféle stíluselemeiknek megfelelően.“ Mikor érkezik el nekünk az az idő, amikor ennek az arcnak a szemlélete látássá lesz, amikor szemeinket leköti az Úr tekintete? Modem művészi élményre van szükségünk? Vagy belső viharra? A Genezáret taván történtek megismétlésére? Mikor találkozik szemünk az övével? Három evangélista beszéli el a vihar lecsendesítését. Épp ezért azt gondolnánk, hogy a tanítványok már az átkelés előtt régóta ismerték az Urat, és pontosan szemügyre vették. De mégsem. A háborgó tenger és a dühöngő vihar, a töredező hajódeszkák és a megtépázott vitorlák között kezdenek el igazán rá figyelni. De nem látnak mást, mint egy nyugodtan alvó embert. Aggódó szemük akkor veszi észre az alvó emberben a velük levő Istent, mikor a félelem hullámverése döngeti eddigi életük határozott biztonságát. Pedig elég alkalmuk volt arra, hogy felismerjék Jézus arcán az isteni arcot. Hisz a tisztátalan lelkek kiáltozták előttük: „Te az Isten Fia vagy!" (Mk 3,12) Hallották példabeszédeit a magvetőről (Mk 4,3-20), a lámpásról (4,21-23), a vetésről, amely önmagától nő (4,26-29), a kicsi mustármagról, amely magas fává növekszik (4,30-32). De úgy látszik, a tanítványok csak mint információt szívták magukba a példabeszédeket, „hogy nézzenek, de ne lássanak" (Mk 4,12). Hiába avatta be őket Jézus az Isten országa titkaiba (Mk 4,11). Sokszor hallunk információt, de nem tesszük magunkévá. A vallási információ nem ér semmit, ha csak halljuk — bármilyen pontos is. Nem használ a legkimerítőbb felvilágosítás sem arról, hogy Isten a veszélyes helyzetekben is az élet hajóján van, ha nem tesszük magunkévá. A legrészletesebb tájékoztatás is haszon nélkül maradhat, ha egy veszélyes helyzetben kell megállni a próbát. Az exakt tudományok pusztán önmagukban véve még senkivel sem láttatták meg az élő Isten arcát. Ezt meg kell érteni azoknak, akik a vallásoktatásban csak tudományos ismeretközlést látnak. Az Istenről való informatív tudáson kívül elengedhetetlenül szükséges az is, hogy lássuk meg arcát, hogy vegyük észre, hogy éljük meg, hogy tapasztaljuk meg. Pontosan ezt a döntő lépést teszik meg a tanítványok, amikor keltegetik Jézust. Egy csepp reménység rajzolódik ki gesztusaikban, növekvő bizalom csendül meg kiáltásukban: „Mester, nem félsz, hogy elveszünk?“ Ne gondoljuk azt, hogy egy hasonló lépés, gesztus, kiáltás előfeltétele annak, hogy észrevegyük az istenarcot. De igenis szükséges ahhoz, bogy kialakuljon a kapcsolat köztem és közte. Keresnünk kell a kapcsolatot ahhoz, akiről az írás beszél és akit a példabeszédek rajzolnak meg. Ez az a valóságra való vonatkoztatás, amiről az analitikus pszichológia ír. Ez az imádság és a dolgok komolyan vevése. Ezt teszik a tanítványok most életükben 43
