Szolgálat 41. (1979)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: A mai ember istenkeresése

minden filozófiai várakozással, vagy pontosabban: túl az értelem erőlködésén, amely — Sertillanges szép szavaival — „nyilakat lövöldöz a csillagok felé". Isten nem az Olümposzon trónoló, mozdulatlan Abszolútum, hanem atyai, sőt anyai szívvel szerető Valaki. Nem mintha az Abszolútum vágya hiábavaló lenne; nem mintha a helyes metafizika nem tudná érvényesen igazolni szellemi mivoltunk dinamizmusának valóságalapját; de Jézus Krisztus Istenének arca van, szíve van.

„Ábrahám, Izsák, Jákob és Jézus Krisztus Istene“ (Pascal) ugyanaz, mint aki felé értelmünk és szívünk nyugtalansága hajt bennünket. De a keresztre feszített és feltámadt Krisztus fényében felismerem — a Lélek erejében —, hogy az Isten Szeretet (Un 4,14-16).

A Teremtő teleszórta a világot isteni tökéletességeinek visszfényeivel. Az ember a „szótlan kinyilatkoztatásból" is megsejtheti az Alkotó nagyságát és szépségét. „Egek hirdetik Isten dicsőségét ..." önlelkébe tekintve is megpillanthatja homályosan Isten „képmását", a lelkiismeret szava által meghallhatja hívását. Kant, aki — állítólag — végleges csapást mért a metafizikai istenérvekre (ez nem így van, de most nem foglalkozunk vele), azt az ismert vallomást tette: „Két dolog tölti el egyre növekvő csodálattal a ielkemet: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem."

De hogy az ember biztosabban rátaláljon az igazságra, hogy könnyebben Istenre találjon, Isten elküldte Fiát, a megtestesült Igét, aki Istenhez, az Igazsághoz vezető Utunk lett. Isten dicsősége felragyogott Jézus Krisztus arcán. Isten Igéje és tökéletes képmása, Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki végérvényesen az Atyát. „Isten Fia eljött, és érzéket adott nekünk, hogy megismerjük az igaz Istent. Ezzel az ő igaz Fiában, Jézus Krisztusban vagyunk: ő az igaz Isten és az örök élet" (Un 5,20).

Ez egyben azt is jelenti, hogy őrizkednünk kell a bálványoktól. Jézus Krisztus eljövetele a bálványok alkonya. A Zsinat írja a gondolkodásmód mai változásai >/al kapcsolatban, hogy az új viszonyok a vallási életre is kihatnak. „Az élesedő ítélőképesség megtisztítja azt a világ mágikus felfogásától s a még mindig bujkáló babonáktól, egyúttal pedig megköveteli, hogy a csatlakozás a hithez mindinkább személyes döntés legyen" (Gaudium et spes 7). Az ember természeténél fogva vallásos lény, mindig voltak istenei. Xenophanésztől Marxig, Nietzschéig és Freudig („a gyanú mesterei", Ricoeur szerint) sok gondolkodó kipellengérezte az istenhit torzulásait. A mai ateisták kritikája is arra figyelmezteti a hívőket, hogy tisztítsák meg vallásosságokat. Maga a keresztény teológia mindig hangsúlyozta a „negatív", tisztogató-tagadó mozzanatot az istenmegismerésben. De a tagadás nem végleges: csak a tökéletlen, emberi elképzeléseket és állításokat tagadjuk Istennel kapcsolatban, hogy az Egészen Más misztériumát tisztán megőrizzük. „Az ateizmus lelki erő jele, de csak egy bizonyos pontig" (Pascal).

„Túl minden konvención — minden hazugság elvetésével — minden biztonságérzet elvesztésével — áthaladva minden tagadáson — minden bizonyosság

31