Szolgálat 41. (1979)

Tanulmányok - Szabó Ferenc: A mai ember istenkeresése

sok egy része már túljutott a szcientizmuson: abszurdnak tartja azt, hogy egy tudományág, pl. a biológia „kimutatja“ a vallásos hit értelmetlenségét. A tudomány mint olyan nem adhat választ a végső kérdésekre. Az istenkérdés a metafizika és a teológia birodalmába tartozik.

De manapság a keresztény filozófusok körében is bizalmatlanság uralkodik az ész lehetőségeivel szemben. Általában a tapasztalatra hivatkoznak. („Isten létezik, találkoztam vele!“ — vallja Frossard.) M. Clevel, akit leterített a kegyelem villámfénye, hevesen kikel minden filozófiai „igazolás“ ellen. H. Küng is, nemrég megjelent könyvében („Létezik Isten?“) valami bizalom-hit felé hajlik.

A mai ateizmus keresztény környezetben született. Sajátossága — Gabriel Marcel megfigyelése szerint — az, hogy metafizikai lázadás a keresztény Isten (a személyes, teremtő és üdvözítő Isten) ellen, éspedig valami humanizmus nevében. Marx vagy Sartre (Nietzsche nyomán) az ember nevében lázad Isten ellen. Végső soron ez az istentagadás „option“, választás, szabad döntés eredménye. „Az ember számára az ember a legfőbb lény“ (Marx). „Semmi más, csak a föld“ (Nietzsche). Mindkettő közös vonása a teljes evllágiság, „terré- nisme“, Teilhard szavával.

Az egzisztencializmus ateista válfaja Is a teljes evilágiságot vallja, és a teremtő emberi szabadság nevében tiltakozik az isteneszme ellen. Mégis világszemlélete tragikusabb. Tudja, hogy halálra vagyunk ítélve, és ez a tény abszurddá, értelmetlenné teszi a létet. „Abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk“ (Sartre). Sartre annak idején örömmel üdvözölte Camus-t, a humanista lázadót, aki azt hirdette, hogy „vissza kell hódítanunk minden perc létezést a jövendő haláltól“. De aztán rádöbbent arra, hogy az evilági létezés, még ha a teremtő szabadsággal értelmet adunk is neki, még nem az örök élet. Világnézete csődjéről megdöbbentő szavakat olvashatunk a „Szavak“ c. önéletrajzi írásában. Politikai cselekvésre biztat ugyan, de meg van győződve arról, hogy a politikai hatalom nem hoz üdvöt és nem oldja meg az emberi kérdést. Mert akár ez a cselekvés, akár a pótlékként szolgáló irodalmi alkotás „az idegbetegség és az abszolútum képeinek égisze alatt áll, amelyeknek nem áldozhat a halandó szkepticizmus nélkül.“

J. P. Sartre, aki irodalmi alkotásaiban és filozófiai írásaiban annyit viaskodott Istennel, míg végre igazán ateistának mondhatta magát („Kegyetlenül nehéz és hosszúlejáratú feladat ateistává lenni ..." — vallotta a Szavak-ban), nagy éleslátással írta Gide hitetlenségének elemzésekor: „Nem hiszem, hogy ma egyetlen hivő is szent Bonaventúra vagy szent Anzelm érvei alapján lett keresztény; de nem gondolom azt sem, hogy akárcsak egy hitetlen is az ellenkező érvek alapján fordult volna el a kereszténységtől. Az Isten-probléma emberi probléma: az embereknek egymás közti viszonyát érinti; olyan teljes probléma, amelyre megoldást mindenki egész életével ad, és ez a megoldás azt a magatartást tükrözi, amelyet ki-ki a többi emberrel és önmagával szemben szabadon választott.“

29