Szolgálat 41. (1979)
Halottaink - Mócza István SDB (Dauner János SDB) - Dr. Tóth Béla Péter O.Praem. (Confrater)
Erős fizikuma is alkalmassá tette, hogy mint „nagyobb testvér“ legyen mindig mások szolgálatára. Miként az apostoli kor diakónusát, Istvánt, Nagy Miklós testvérünket is elmúlásában „igen megsiratták' (Ap. Cs. 8,2). Született Dunaremetén 1902. nov. 27-én. A Piarista Rendbe lépett 1921. aug. 27-én. Pappá szentelték 1929. jún. 16-án. Gimnáziumi tanár volt 1929-tól Kecskeméten, 1934-tól Debrecenben. Házfőnök 1946-tól Debrecenben, 1951-tól Budapesten. 1964-től a betegek gondozása volt rábízva. Elhunyt 1978. április 15-én. Confrater MÓCZA ISTVÁN SDB (1914—1978) Akármilyen gyertyát gyújtunk is meg, a láng mindegyiken láng. Istent dicsőíti meg az egyszerű élet is, a nagy pályafutás is. Hiszen mindegyik gyertya a maga teljes anyagát adja hozzá a láng fenntartásához. Mócza István egy kecskeméti, kilenc gyermekes családban született 1914. dec. 11-én. Gyermekéveit itt töltötte. A gimnázium IV. o. elvégzése után, 1930. nov. 3-án felvételét kérte Don Bosco családjába, örök fogadalmat tett 1937-ben. Pappá szentelték 1942. jún. 14-én Esztergomban. Élete legnagyobb részét, 1948-tól haláláig, a Budapest III. kér. Kiscelli úti Keresztények Segítsége lelkészségen töltötte, először mint hitoktató, majd 1950 óta a megváltozott életkörülmények miatt a Műszaki Egyetem kísérleti fizikai tanszékén laboránsként dolgozva. Minden fennmaradó idejét papi szolgálatban töltötte, fáradhatatlan volt a gyóntatásban, igehirdetésben. 1978. febr. 11-én, Szűz Mária lour- des-i megjelenésének ünnepén hunyt el hosszabb betegeskedés után. Ezek a száraz életrajzi adatok egy kedves, szerény, buzgó papi élet külső kerete. Keresztségi „lgen“-jét életében sokszor megújította, egész élete példájával bizonyította. Mikor Isten másodszor szólította, a péliföldszentkereszti noviciátusban az Alföldről a hegyek közé került, hogy most már sohase szakadjon el a „magasságoktól“. Hihetetlen akaraterővel valósította meg a Krisztus-követés programját. Szelídségéért, türelmes, áldozatos jóságáért nem győzték csodálni az emberek, mind papi szolgálatában, mind pedig az egyetemen. Szerették a gyermekek; egykori ministránsgárdájának tagjai még felnőtt korukban is mindig örömmel vették körül „Mócza-tiszi“-jüket. Egy régi ministránsából lett pap búcsúzott el tőle sírjánál is. Szerénysége, igénytelensége olyan magától értetődő és természetes volt, hogy megkönnyítette a hozzá vezető utat kicsinek, nagynak, idősnek, fiatalnak egyaránt. Egyetlen rászoruló, segítséget kérő sem jött el tőle üres kézzel, vigasztalan szívvel. Egy-egy jó szó, biztató mosoly, megértő tekintet, bátorító kézszorítás, a szeretetnek egy-egy apró megnyilatkozása: mind-mind ösztönzés volt a jóra, a szépre, az Isten útján való járásra. Egy emberélet értékét mindig az a szeretet méri fel, amit tovább tudott adni. Mindannyian hordozunk valamit Krisztus gazdagságából, mégpedig valamit jellegzetesen. Öt talán így jellemezhetnénk: hivatás- és munkaszeretet. Mindent Isten dicsőségére, az embertestvérek javára tett, neki magának csak a csendes, feltűnés nélküli, szorgalmas, pontos munka maradt. Maradéktalanul megvalósította Don Bosco programját: „Da mihi animas, caetera tolle — lelkeket adj nekem, a többit vedd el.“ Minden ember életútján ott találjuk a keresztet. Ö főleg betegségében kapta meg. Talán halála dátuma sem véletlen, hisz a rózsafüzér mindig a keze ügyében volt, és jóformán egész élete a Szűzanya kápolnájában folyt le. Siratni azt kell, akit elvesztettünk. Öt nem vesztettük el. Eggyel több, aki előre ment, hogy imádkozzék az ittmaradottakért, és kérje az Atyát, hogy mi is mindannyian hűségesek maradjunk Istenhez, a Szűzanyához, hivatásunkhoz. Dauner János SDB DR. TÓTH BÉLA PÉTER O. PRAEM. (1901—1978) Budapesten született 1901. márc. 9-én. A csornai premontrei kanonokrendbe lépett 1920. aug. 15-én. Teológiai tanulmányait Budapesten kezdte, majd mint pazmanita a 103
