Szolgálat 40. (1978)

Eszmék és események - Istenem, hát miért? (Elmar Bordfeld)

„Túlságosan csodálatos és felfoghatatlan dolgok“ — adja meg magát Jób. „De most a szemem látott Téged." Mi keresztények nem civódhatunk a sorssal, nem szabad perbe szállnunk mindenek Teremtőjével, akinek bölcsessége nagyobb a mienknél. Kezdjük inkább saját magunknál. Azon az emlékezetes utolsó augusztusi vasárnapon, a Szent Péter erkélyéről, a pápa beszédében elődeiről szólt, akiknek a helyébe lépett, és minden hivőtői imát kért. Eleget imád- koztunk-e? Az Egyházért, a pápáért? Vagy talán megint természetesnek találtuk, hogy az Egyháznak irányítója van, és nem láttuk be, hogy ez: kegyelem? A bíborosokhoz szólva az első kihallgatáson bensőségesen kérte segítségüket súlyos hivatalában. Elég segítséget kapott-e? Háborúk, terror, politikai gyilkosságok, legutóbb Rómában halála estéjén . . . Talán ez a rossz világ nem érdemelte meg ezt a jó embert?

Amíg hivő lesz a földön, a világot átjárja a titokzatos, a csodálatos. Milyen mélyebb értelme lehet ennek a látszólag értelmetlen eseménynek? Mi keresztények jelek útján próbálunk közeledni a természetfölöttihez, igyekszünk fölismerni a jelet, a jelképet. Tegyük most is. Nem mondotta-e el a Luciani-pápa egyházkormányzatának 33 napjában mindazt, amit más 33 év alatt sem tudott volna? Nem tudta-e úgy elénk állítani Isten és a világ dolgait, hogy egyaránt szívreható volt gyerekeknek és öregeknek? Nem jelentett-e fellélegzést mindnyájunknak mosolyának vigasza, emberséges, finom, érzékeny egyénisége? Nem vezetett-e el hitetleneket a hitre, kétségeskedőket a reményre, keresztényeket az Egyházhoz? Nem vonzotta-e azt az ezer meg ezer embert, aki vasárnaponként a Szent Péter-térre özönlött, hogy a szavát hallja, az általános kihallgatásokra jött, hogy hozzá járjon hitoktatásra? Nem adott-e — talán már a túlvilágról — valami szabadítót, valami megváltó erejűt nekünk? Isten azt gondolhatta: Ennyi most elég. Csak értsétek meg. Éljetek szerinte. Kövessétek az útmutatását. Benne az én szavamat hallottátok. Mert Jób könyvében ez is olvasható: „Kiáltoznak, de ő nem ad feleletet a gonoszok gőgje miatt“ (35,12).

Míg ezeket a sorokat rovom, ezrek állnak türelmesen sort az esőben a Szent Péter-téren, hogy a székesegyház főoltára előtt felravatalozott pápa előtt elmehessenek, mintha valamit még magukkal akarnának vinni tőle. Egész pénteken és szombaton ugyanúgy: hosszú emberkígyók a bronzkapu előtt, amely a Sala Clementinában fel ravatalozott pápához vezet. Csend, megrendültség, néha felzokog valaki, zsebkendőjét a szeméhez emeli, hogy letörölje könnyeit. Ez nem tömeghisztéria. Ezek egyszerű emberek, rómaiak és zarándokok, akik az első naptól az utolsóig a szívükbe zárták ezt az embert. Nem egy közülük múlt vasárnap ebben az órában a Szent Péter-téren állt, ahol a pápa az Ange- lus-ima előtt többek között ezt mondta: „Mindegyikünk próbáljon saját maga jó lenni és a többieket megfertőzni azzal a jósággal, amelyet egészen átitat a Krisztustól tanult nyájasság és szeretet; tedd a másiknak, amiről szeretnéd, hogy neked tegyék.“

A halál és a gonosz nem fogja legyőzni a világot. Az első fájdalom után, a Mindenható nagysága előtti összeborzadás után, a szemrehányó kérdés után:

79